Novák László: A nyomdászat története IV. könyv XVIII. század

Tikkasztó mozdulatlanság s gondolkozásbeli renyheség ülte meg a tizennyolcadik század első felét. Céltalanul, szellemi iránytű nélkül őgyelgett a világban az emberiség. A szimpla állati, animális szükségletek kielégítésén túl nem vágyott semmire senki. A reformációs idők izgató, tanulásra, elmélkedésre sarkalló fermentuma kiveszett az emberek lelkéből. Ha igaz Bodnár Zsigmond történelem-filozófiai meghatározása, hogy az emberiség haladása hullámvonalas görbével fejezhető ki: elmondhatjuk, hogy a tizennyolcadik század első felében e hullámvonalnak a legmélyebb pontján senyvedt az emberek lelki kultúrája. Tehát irodalom, könyvnyomtatás, művészet is és minden, ami elsődleges tényezője ennek a kultúrának. Még a technika is megkövesedett mozdulatlanságban várta eljövendő messiásait: jelentősebb találmányt, mesterségbeli újítást nem jegyezhetett föl ebből az időből semmiféle krónikás.

Mi lehetett ennek a borzalmas letargiának az okozója? Talán az elfáradás, a korábbi idők zivataraiban való halálos kimerültség? Aligha. Hiszen azóta új nemzedék kelt a viharverte régi emberiség nyomába. Az intézményekben kellett lennie a hibának. A demokrácia hiányában, a megcsontosodott dogmatizmusban, az abszurditásig túlzott tekintélytiszteletben, meg az ezt szolgáló lelki terrorban, amely még palánta-korában irtott ki minden merészebb vágyakozást s frissebb gondolatot. Micsoda kor lehetett az, mikor a jansenizmus képviselte a legszélső radikalizmust?

"Az állam én vagyok." XIV. Lajosnak ez a mondása dermesztette tetszhalálba Európa nemzeteit. Mert ez a többi uralkodónak is jelszavává lett mondás más szóval azt jelentette: "Véleményem, javaslatom csak nekem lehet, gondolkoznom csak nekem szabad." A szolgalelkűség meghozta aztán ennek az imperativusnak a legmesszebb menő következéseit is: közüggyel, vallási kérdéssel a tekintélyek megszabta határokon túl senki sem mert foglalkozni. De nem foglalkozott más, a technika és művészet előretörését szolgáló új ideákkal sem. Halotti csend borult az öreg Európa egész szellemi életére.

Szerencsére nem sokáig. Ugyanaz a Franciaország, mely ránk szabadította a fölvilágosulatlan abszolutizmus átkát: megszabadítónkul lép föl a tizennyolcadik század második felében. Valami mozogni kezd ott a távolban. Előbb valami finoman polgárias eszme-cserélgetés az élet értékéről és értelméről, az emberiség jobb sorsra érdemes voltáról; itt-ott utópisztikus álmok hangos kifecsegése is. Majd fölsivít az enciklopédisták és Rousseau szava; még egy-két évtized, s az emberi szellem örök időkre megszabadul minden huzamosabb tartamú lidércnyomás alól.

Örök időkre. Mert a nagy francia forradalom eredménye nem a király megöletésében, a pro és kontra atrocitásokban, a köztársaság kikiáltásában fejeződik ki, hanem abban, hogy világszerte fokozottabb agymunkára serkentett mindenkit, s a gondolkozni is rest szolga-species millióiból az egyenlőség jelszavának varázsvesszejével "homo sapiens"-eket formált.

A tizenkilencedik század nagyszerű tudományos meg technikai vívmányait létrehozó új szellem ott fogantatott tulajdonképpen az Assemblée Nationale ihletes termében. A tizennyolcadik század lelke tehát már ott átolvadt a csupa tűz, csupa láng, csupa akarat tizenkilencedikébe.

Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik.

A teljes anyag letölthető: