Novák László: A nyomdászat története V. könyv 1801-1867.

Eljutottunk végre a technika századába. Abba a korba, amelyben egymást érték az emberiség kényelmét, jobb sorsát, kulturális vágyainak kielégítését célzó nagy találmányok, s amelyben a tudományok meg a szociális fejlődés dolgában is hatalmasabb íveléssel emelkedhettünk a magasba. A civilizáció géniusza meghatványozta itt már szárnycsapásainak a tempóját. Többet haladt az emberiség e száz esztendő alatt, mint azt megelőzően ezer éven át.

Ennek a nagyszerű századnak kétharmadát öleli át nyomdászattörténetünk mostani kötete: az 1801-től 1867-ig való időt, tehát azt a korszakot, amely mintegy terhességi periódusa volt a fin de sičcle csudáinak. Ekkor hordozta ki a század méhe a fotográfiát, a táviratozás tudományát, a telefont, a villanyos energiák fölhasználásának módjait, a kémiai ismeretek végeláthatatlan láncolatát, amelyek mind-mind hozzájárultak a nyomdászat százrétűvé alakításához. Beleesik ebbe a periódusba a gyorssajtó föltalálása s a rotációs nyomtatási lehetőség késszé érlelődése is, ami a sajtó hallatlan föllendülését hozta magával.

A nyomdászati technikákban 1867 körül van a határvonala a fametsző művészet könyv- és újságillusztrációbeli uralmának; ettől számíthatjuk a fotomechanika diadalmas előretörését és az illusztrálás meg képnyomtatás technikájára való, folytonosan erősebben nyilvánuló termékenyítő hatását; s bár a század eleje óta nagyon sokan véreztek el rajta: 1867 óta kezdett a szedőgépek ideája is a megvalósuláshoz közelebb jutni; nagyjából ettől az esztendőtől datálódik a tipográfiának meg a kőnyomtatásnak a frissében föllendült iparművészetek sorában való imponáló szereplése is. Határkő tehát ez a dátum a régi és az új nyomdászati művészet között.

Reánk, magyarokra nézve fontos ez az 1867-es esztendő egyéb tekintetben is. A borús sorsú szegény Magyarország históriájában jelentett ígéretes szebb jövőt.

A tipográfia szempontjából még azért is nevezetes 1867, mert ekkoriban lett szabad iparrá a nyomdászat. Magasztos dolog volt ez nagyon, de megvolt a maga rossz oldala is: a sok fennkölt lelkű tipográfus mellett olyan kufár népség is beférkőzött szent csarnokainkba, amelynek a nyomdászat etikájáról fogalma sem volt.

Összefoglalva bevezető mondókánkat: 1867-ig a bévül parázsló új eszmék mellett is régi technika, régi társadalmi viszonyok jellemzik a nyomdászatot; 1867-től fogva pedig új kora kezdődik a művészetünknek. Könyvünk az 1801-től 1867-ig terjedő korszakot öleli föl, tehát még a régi nyomdászok világát, amikor irodalmunknak az íróemberrel egyenlő értékű tényezője volt még a legtöbb tipográfus. Beléesik e korszakba a magyar irodalom gyermekkora, szárnyra kapása, majd meg a golgotás időszaka is; beléesik az 1848-49-iki magyar szabadságharc a maga nagyszerű erőfeszítéseivel, majd meg a mártíriumot, nehéz börtönbosszút végigszenvedett hőseivel. E dicsőséges szabadságküzdelemnek bőven voltak héroszai, vértanúi a nyomdászok között is, miként azt a következő fejezetben majd elmondjuk. Jobbára ők voltak az új magyar nyomdászat alapvetői is; ők készítették elő a teret az eljövendő új technikák számára, s csecsemőkorában ők ápolgatták áldozatos nagy szeretettel a nyomdászat csöppentett édes gyermekét: a nagyra hivatott és nagyra nőtt sajtót is.

Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik.

A teljes anyag letölthető: