Ofszetforma-készítés

A SZÖVEG ÉS KÉP EGYSÉGÉNEK FEJLŐDÉSE

Felemelő érzéssel emlékezünk szorgos, találékony elődeinkre, akiknek olyan nagy rész jutott a szakmai történelmünkből, hogy egész eljárás feltalálása és gyakorlati eredeztetése fűződhet nevükhöz. Ilyen volt az alkotó Senefelder, a lythographia atyja, aki művészi ambícióinak, céljainak keresése, teljesítése közben nem igazán szándékolt vízióval óriási jelentőségű dolgot adott a nyomdászatnak, nem kevesebbet, mint az ofszetet.

Azt az ofszetet, amelyik az eredettől fejlődése minden stádiumában sokat adott, töretlenül tartott előre, meghatározva környezetének alakulását, fejlődését is... Hogy ez meddig fog tartani? Határait még nem láthatjuk.

Túl a szakmai történelmi eseményeken, fontos szempontként vizsgálhatjuk tudományos oldalról is e gazdag örökséget.

Vonzások és taszítások megjelenése és hatása nemcsak az univerzumban vagy a mikrovilágban, de szakmánk fő ágazatában, az ofszetben is egyetemes, rendkívüli jelentőségű. A felület fizikaikémiai szelektivitása, a festékáramlási, -hasadási, -felhordási, -átadási folyamatok igen nagy sebességű megvalósíthatósága több, mint ezerszeresére való folyamatgyorsítás megoldását tette lehetővé, a képfelbontó képességet pedig eközben mintegy százszorosra növelte, s ezt a technikai bravúrt megvalósítva, a kép- és szövegelőállítás gazdaságosságát is nagyságrendekkel javította.
Többször mondtuk már azt is, hogy a folyamat elérte reális lehetőségeinek határait, de nem, ez még nem jött össze, mert itt vannak újra meg újra a kémia, az elektronika, a környezetvédelem, egyéb és újabb kapcsolt tudományok, melyek tovább tágítják a horizontot, a lehetőségeket, s csak rajtunk múlik: képesek vagyunk-e megragadni a táguló ofszetvilág ismeretlen új lehetőségeit... Azt hisszük, igen.

Így tettek neves vagy számunkra névtelen szorgos elődeink is, amikor a lithos-t, a követ litholemezzel cserélték fel, melynek felület-megmunkálására több száz módszert, eljárást, anyagot, azaz megoldást találtak ki és alkalmaztak.
De így tettek a nyomdászok, vegyészek, elektromos szakemberek, akik a zsírkrétás képátviteltől a kromátkolloidon, a diazónium vegyületeken, fotopolimereken át eljutottak a számítógéppel nyomógépbe írt forma-előállításig.

Aztán így tettek a nyomdász technológusok, gépészek, vegyészek, elektronikusok, szervezők, akik a gyorssajtó elven működő litográfiái nyomógéptől a rotációs nyomtatás, az ofszet gumikendő, az önberakó, ívillesztő, ívátadó és fordító művek, a többszínes nedves-nedvesre nyomás elvének gyakorlati kifejlesztésén, alkalmazásán keresztül a távvezérelt, távszabályozott nyomó- és festékező művekig, globális logisztikai rendszerek megoldásáig jutottak el.

Így tettek továbbá az anyagtervezők, anyaggyártók, akik a papír és egyéb hordozó, vagy a nyomófestékek futtatási, száradási és optikai tulajdonságait fejlesztették olyan szintre, hogy azokkal megszólalásig élethű színes képanyag készíthető korlátlan példányszámban, nagyon gyorsan és olcsón. így mindazok, akik kifejlesztették pl. a kompresszíbilis nyomókendőt, a szárazofszet nyomóformát, -nyomófestéket, oldószermentes mosóanyagokat, diszperziós lakkot, száradásszabályzó anyagokat, nedvesítővíz adalékokat.

Így tettek még a fentieken túl a szervezők, technológusok, közgazdászok, minőségbiztosítási, környezetvédelmi szakemberek, hogy megoldják a soron következő gazdaságossági, fogyasztói és egyéb felmerülő társadalmi kihívásokat, feladatokat.
Végül így tettek nyomdász elődeink, akik az eredettől fogva az új, a haladás, a fejlődés nehézségekkel megrakott, nehéz, de szép útját járták végig, örökül hagyva számunkra az ofszet jelent és a biztató ofszet jövőt.
A leggazdaságosabb, a legnagyobb - ez az ofszet. Minden hatékonyság a nyomóformán múlt és múlik...

A NYOMÓFORMA KÉSZÍTÉS FEJLŐDÉSÉNEK RÖVID ÁTTEKINTÉSE

Megilletődve, felemelő érzéssel emlékezünk szorgos, találékony szakmai elődeinkre, akiknek olyan nagy rész jutott a szakmai történelmünkből, hogy egész eljárás feltalálása és gyakorlati eredeztetése fűződhet nevükhöz.
Ok azok, akik valamire rábukkannak, s azután erőt, türelmet, fáradtságot nem ismerve a gyakorlat számára hasznosítható olyan eredményt tesznek le, amelyet saját koruk talán nem ismer el eléggé és csak az utókor látja és csodálja majd igazi nagyságukat.
Az eredet, a tiszta forrás nem apad el, hanem dagad, nő, hatalmasodik, folyammá terebélyesedve ér el mai szemlélőjéhez, hogy őt is elhagyva vagy magával sodorva továbbhaladjon a jövő útjain.

A litográfia fejlődésének áttekintése

Ilyen volt Senefelder, a litográfia atyja 1796-ban, aki színművészi ambícióinak, céljainak keresése közben igazából „domború képű" nyomóformát kívánt előállítani, akkor nem hagyományos fémanyagok alkalmazásával. A „kőklisé" ötlete véletlenül jutott eszébe, és azután egész sor próbálkozásra volt szüksége ahhoz, hogy az első gyatra eredmények kiküszöbölésére arabgumit kenjen a kő nemnyomó felületére, s ezzel tisztább nyomatot kapva egy teljesen új nyomdai eljárás alapját teremtse meg. A kőmaratás hígított salétromsavval, a képátnyomás, az átnyomó tustinta, a festékező eszköz, a dörzsléces sajtó, mint találmányainak eszközei és a litográfiái tankönyvében megírt mesterségbeli tudás, valamint a mellékelt nyomatok (krétával rajzolt képek, tűvel-vésővel készített mélyített képű vésetek és rézmetszetek átnyomatai, negatív képű rajzok, mélymaratott formák, régi nyomtatványok fakszimile átnyomatai, sőt, kétszínes litográfiái kép is) egy gazdag, termékeny életút és zseniális nyomdász becses örökségét jelentik számunkra.
Hogy ez az eljárás mennyire kellett a világnak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy néhány évvel az eredet dátuma után már Európa-szerte ismert, elismert volt, számos jeles festőművész gyakorlatban alkalmazta, már Magyarországon is használták az 1799 körüli időktől. És bár Senefelder kották hangjegyírására, hieroglifák, fakszimilék nyomtatására alkalmazta, máris konkurenciája lett a klasszikus könyvnyomtatásnak, amelyet a képek nyomása irányában szintén további fejlődésre serkentett.

A „betűn túli" képanyag nyomására azonban inkább alkalmas maradt, s ezt az alkalmasságát, mint fő erősségét napjainkig is megőrizte. Leheletszerű árnyalataival, csipkefinom mintázatának, vonalainak részlet-gazdag utánozhatatlanságával ma még inkább vezető szerepet tölt be a nyomtatások között.
Gyengéje volt viszont a szövegnyomás, igazán nem tudott vetekedni a Gutenberg féle tipográfiával, mert szövegátviteli technológiája a sok tökéletesítés ellenére is torzított, s ez a problémája csak a mai elektronikus kép-szöveg integráció gyakorlati elterjedésével, megvalósulásával tűnik el, most már nyomtalanul. Ezzel azonban a hátrányrányból erősség lett, hiszen ma már az ofszettel tudjuk nyomni a legfinomabb rajzolatú szöveget.

Veszélyei között említhető az alacsony példányszámra képes kőnyomóforma, amelyen sokáig a fém nyomóformák sem tudtak igazán segíteni, mert hosszú ideig sem a nyomó-, sem a nemnyomó elemek nem voltak egyértelműen stabilak. Ez a nehézség végül a fém nyomóformáknál a bi- és trimetál nyomóformáknál oldódott fel, milliós példányszámig fokozva a lehetőségeket. A másik veszély, hogy szigorúan vett azonos képátvitel, nyomóforma (nyomat) készítés a manufaktúra, a kromátkolloidos fotomechanikai műveletek tökéletlensége miatt aligha volt lehetséges, az előérzékenyített ofszet lemezek elterjedésével azonban ez a nehézség is egyértelműen megszűnt.

Lehetőségei viszont már megjelenésével egyidőben is óriásiak voltak, amit a kortársak azonnal felismertek és hasznosítottak, különösen a festőművészek, de az új lehetőségek a máig tartó hallatlan nagy ívű fejlődés ellenére sem szűntek meg elő- meg előbukkanni, ma is kiteljesedve léteznek, s további sikereket sejtető jövő előtt állnak.

Kevés az a találmány, amelynek fejlesztésében már az eredettől annyian működnek közre, annyi jelentős alkalmazást fejlesztettek ki, annyi eljárást haladtak meg, mint ez, amelynek legnagyobb fejlődési szakaszai - a kromolitográfia kiteljesedése, a fotomechanika egyeduralmának kialakulása, a fémlemezek alkalmazásának fölénye, a tartós fényérzékeny másolórétegek teljes körű elterjedése, a szárazofszet megjelenése, végül az elektronikus képátvitel a nyomógépbe - vezettek el az ofszet mai dicsőségéhez.

A nyomdász szakmán belül a legnagyobb ívű fejlődésen a litogáfia nyomtatási eljárása ment keresztül. A dörzsléces kéziprés, a „talicska rendszerű" gyorssajtó alkalmazása után a nagy ugrást az „ofszet" gumikendős henger megjelenése hozta, amit a rotációs két-, három-, négy-, öthengeres nyomóművek színrelépése követett, majd a sokszínes nyomómű felépítés, a papírszolgáltató, a festékező- és nedvesítőművek ezernyi tökéletesítése és az előérzékenyített lemezek elterjedése újabb ugrást jelentett, most már mennyiségben, s végül a minden korábbi képzeletet felülmúló korszerű elektronika hatása: a kibontakozó szupererős méréstechnika, intelligens folyamat- és rendszerszabályozás, teljes körű logisztika és a fizikai-kémiai lehetőségek határán mozgó nyomtatási sebességviszonyok.

Miért tudott ez az eljárás ennyire és ekkorát fejlődni? Nyilván azért, mert mindig valós emberi igényt elégített ki technológiai értelemben jó minőségben és gazdasági értelemben sikeresen, a hibáit pedig megbocsátották neki. Legnagyobb lehetőség azonban az általános ipari intelligencia fejlődésének hatása mellett ma is az emberben, a szépet szerető, kíváncsi, kutató, szorgalmas, céltudatos, állhatatos humánumban van.
A litográfiából korszerű ofszet lett, amely most a miénk. Ami a litográfia gyengéje volt, az az ofszet erősségévé vált. A legjobb, leggazdaságosabb, legfejlődőképesebb nyomdai eljárás. Nevezhetnénk szépnyomásnak is.
De nézzük meg részletesebben e gazdag szakmai történet legfontosabb néhány állomását, részletét. Senefelder tevékenységéről érdekes leírást olvashatunk Nóvák László „A nyomdászat története" című művéből:

Az első mester, avagy tisztelgés Senefeldernek

... A litográfiái sokszorosítás általában ama tüneményen alapszik, hogy a víz meg a zsír - közönséges értelemben véve - nem keveredhetik egymással. Ha tehát a porózusos litográfiái követ helyenkint nagyon zsíros festékkel bevonjuk: a festék zsírtartalmának egy része a kőbe beszívódik, s a kőnek eme helyein a víz a festék beszáradásáig többé nem tapad meg. Viszont a vízzel telített kőfelületek a festéket nem fogják meg. A víz és a zsíros anyagok emez egymást taszító tulajdonságára alapította a litográfia zseniális föltalálója, Senefelder Alajos a maga nagyszerű találmányainak egész sorozatát, amelynek eseményei a tizennyolcadik század utolsó évtizedébe esnek...

... Senefelder Alajos 1771. november 6-án született Prágában. Apja színészember volt, s idővel Münchenben telepedett meg. Itt a fölserdült fiú egy ideig jogot tanult, apja halálakor abbahagyta ebbéli tanulmányait és színművek írására adta magát. Néhány darabját elő is adták. Ki akarta eze ket nyomtatni, de szegény ember lévén, bajosan ment a dolog. Arra gondolt tehát, hogy őmaga sokszorosítja műveit. Először betűtípusokat akart metszeni, de nem sikerült néki: próbálkozott rézmetszéssel meg rézkarccal, majd pedig cinkmaratással, végül is a kehlheimi követ találta legalkalmasabbnak a maga céljaira.

Találmányában különben nagy szerepe volt a véletlenségnek.
Éppen cinkmaratással próbálkozott, s ehhez keze ügyében volt valami viaszból, szappanból meg koromból készített tintaféle. Közben hirtelenében föl kellett jegyeznie valamit, s nem lévén papirosa, egy ott heverő csiszolt kőlapra vetette jegyzetét. Mikoriban később a követ le akarta tisztítani: ötlött eszébe, hogy nem lehetne-e a betűk vonásai körül a követ elmaratni, s aztán úgy nyomtatni róla, mint valami könyvnyomdai kliséről.

Megpróbálta a dolgot: a rézkarcosok módjára viaszkeretet készített a kő írásos részletei köré, s az ilyenformán keletkezett mélyedésbe tiszta vízzel tízszeres mennyiségűre hígított salétromsavat öntött. Az eredmény meglepte: a salétromsav öt perc alatt mintegy kártyavastagságnyit mart el a kő felületéből, a betű vonalainak azonban megmaradt az eredeti magasságuk. Könyvnyomdai festéklabdával befestékezve a követ: a betűk jól fölvették a festéket, itt-ott azonban a fölület más részei is festékeződtek még, aminek oka Senefelder szerint a labda puhasága volt. A litografáló eljárásoknak egyike, az, amit most tipolitográfiának is neveznek: ezzel föl is volt találva.
Hogy szabadalmaztassa is az eljárást: ahhoz Senefeldernek nem volt elég pénze. Még arra is alig futotta, hogy egy ácsmesterrel hat forintért valamely a réznyomtató sajtóhoz hasonló szerkezetet csináltasson, amellyel kinyomtathassa első litográfiáit: Gleissner udvari muzsikusnak néhány kottás énekét 1796-ban. Mikor ezekkel elkészült, egy-egy példányukat elküldte a müncheni tudományos akadémiához, elmondva elös-merést és segítséget kérő folyamodványában, hogy egy hatforintos présen készítette azokat. Hogy micsoda támogatásra számított, nem tudjuk, folyamodásának az eredménye azonban mindenesetre meglephette: értesítették, hogy találmányát az akadémia kedvezően fogadta, és »tizen-két forintnyi segítséget szavazott meg néki, vagyis dupláját annak az összegnek, amibe a sajtója került ...

E helyett a hatforintos primitív sajtó helyett nem sok idő múlva - a régit megsemmisítve -egy másikat készített Senefelder. Az új prés szép volt, de a litográfia céljára teljesen hasznavehetetlen. A hatforintos sajtó sem lévén már meg, a munka elakadt...
Sok utánjárás és nélkülözés után végre sikerült Senefeldernek a müncheni Faltér zenemű-kereskedő személyében olyan társat találnia, aki pénzzel segítette a vállalkozásában. Építtetett egy jókora hengeres sajtót, s ezen a Gleissner házaspár segítségével rövidesen ki is nyomtatta a Varázsfuvola* kottáinak első ívét.
1797-ben készült el Senefelder Alajos ama találmányával, amelyre mindvégig igen büszke volt, vagyis az ún. »rúdas sajtó«-val. Ez a prés már jól bevált a maga idejében, s ezer-ezerkétszáz példánynak a nyomtatását tette lehetővé reggeltől estéig. Ennél a sajtónál a nyomtatás két-három méter hosszú rúd segítségével történt, aminek az alsó végére a dörzsölést eszközlő ék volt erősítve.
... A litográfiái forma tudniillik a nyomtató-fölület tömöttsége miatt hasonlíthatatlanul nagyobb nyomásfeszültséget kívánt meg, mint az erősen kidomborodó vonásokból álló, tehát viszonylag sokkalta kisebb nyomtatófölületű könyvnyomdai forma, s a litográfiái kő - már a fölüle-tének viszonylagos egyenetlenségei következtében3 - nem mindig bírná ki ezt a roppant nyomást megrepedés nélkül. A litográfiái nyomásnak tehát sávról sávra haladónak kellett lennie, e fölismerés alapján szerkesztette meg Senefelder először hengeres, majd pedig a most szóban levő rudas kézi sajtót. Az utóbbinál a forma még mozdulatlanul állott, s a súrlódást előidéző rudat mozgatták jobbról balra.
1797-ben a müncheni katonai akadémiának egy Schmidt nevű tanára is foglalkozott immár kőmaratással, s kidomborodó képű formáiról könyvnyomtató sajtón igyekezett lenyomatokat készíteni, a dolog természeténél fogva elég silány eredménnyel. Senefelder azonban ekkortájt már sokkalta messzebbre jutott találmányaival.

Legfontosabbnak tartotta ezek közül:

1. azt a maga csinálta litográfiái tintát, amely maratáskor a salétromsavnak ellenáll;
2. azt a szerszámot, amellyel a csak igen kevéssé kidomborodó nyomtatókép is jól festékezhető és
3. az általa föltalált litográfiái kézi sajtót.

Hogy domború-képűre maratott köveiről könyvnyomtató kézi sajtóval nyomtattasson: nagyon fáradságosnak és kockázatosnak találta, s ezért kottáit úgy állította elő, hogy elkészítette a maga litográfiái rudas sajtóján a hangjegyes részt, s a szöveget azután valamelyik müncheni könyvnyomtatóval - tehát ólombetűkről, tipográfiai sajtón - nyomtatta belé.

1798-ban roppant jelentőségű találmánya született meg Senefeldernek: a litográfiái átnyomtatás. A vélctlenségnek jócskán volt szerepe ebben is. Addigi kottái olyanformán készültek, hogy Gleissner muzsikus ceruzával - természetesen megfordítva, tükörírással - ráírta a hangjegyeket a kőre, s Senefelder azokat ott a maga tintájával utána húzta. Gleissner betegsége idején ennek a tükörképes előrajzolásnak a munkája is Senefelderünkre hárult, ami, gyönge lévén rajzolásban, nehezére esett.

A tükörképes írás elkerülhetése okáért igyekezett tehát olyan tintát előállítani, amivel rendes módon papirosra írt, ezt átnyomtathatta a kőre, így a kövön az írás fordított képét kaphatta meg. Hogy az írás vonalainak a papirosról való leadódását megkönnyítse: mingyárt eleve arra gondolt, hogy a papirost, mielőtt írna reája, valami vízben oldható réteggel vonja be. Némi tapogatózás után ezt az arábiai guminak és keményítőnek a keverékéből állította össze, s csakhamar rájött a litográfia egyik legfontosabb anyagának: a guminak a használatára és jelentőségére.

Itt különben megint csak jócskán közrejátszott a véletlen. Egy alkalommal a gumizott és aztán teleírt papiroslapot éppen egy pohár vízbe mártotta, amikor észrevette, hogy a víz fölületén néhány csöpp olaj úszik. Figyelmét nem kerülte el, hogy az olajcsöppek a papirosnak csak írásos helyein tapadnak meg, a gumis fölületén nem.

Megpróbálta a követ is gumioldattal bevonni, s ezzel egyszeriben gyorsabbá és biztonságosabbá tette a litográfiái eljárást, s az eddigi nyomatoknál hasonlíthatatlanul tisztábbak meg élesebbek is lettek a litográfiái lapok. A gumizás jelentőségének fölismerésével kapcsolatosan az át-nyomtatásnak egész technikáját föltalálta Senefelder; sikerült oly nagy zsírtartalmú tintát föltalálnia, amely kőre jól átnyomtatható volt, sőt mi több: annyira jól tapadt rajta, hogy ezernyi példányszámot is lehetett róla nyomtatni. Amíg a gumizást nem alkalmazta: Senefelder nyomatai bizony elég gyatrák voltak, jóllehet a forma képe mindenkor kártyavastagságnyira állott ki a kő fölületéből. A gumi használata egyszeriben lehetővé tette a mélyített képű kövesetekről való nyomtatást is oly tisztán, akárcsak a rézmetszeteknél, s a későbbi ún. indirekt eljárásoknak - autográfiának, multiplikációs sokszorosításnak, cinkről, alumíniumról való nyomtatásnak, stb. - szinte maguktól való megszületését s praktikussá fejlődését.

Tulajdonképpen ezt az átnyomtatást illető kísérletei közben ösmerte meg Senefelder a litográfia belső lényegét: azt tudniillik, hogy a kő anyaga, a salétromsav meg az arábiai gumi egymásrahatása következtében egy rejtett kémiai folyamat játszódik le. Amikor ugyanis a rajzot zsíros festékkel a kőre átvive, a kő egész fölületét némi salétromsavast tartalmazó gumioldattal kezeljük: a kő anyaga, a szénsavas mész a rajz által nem födött fölületeken salétromsavas mésszé változik át, keményebbé is lesz, s pórusai becsukódnak. Ez a kémiai folyamat teszi lehetővé a nagymennyiségű és tiszta litográfiái nyomtatást, s ezért is nevezik a litográfiát elég gyakran kémiai sokszorosításnak.

1799-ben sikerült Senefeldernek rézmetszetről is átnyomatot készítenie, s a litográfiái kézi sajtón nagyobb példányszámban sokszorosítania. Ugyanez időtájt végezte a kréta- meg aquatinta-litográfiát illető kísérleteit, valamint nagyban próbálkozott azzal is: nem-e lehetne a litográfiái sokszorosítást a vászon- meg szövetnyomtatás terén is valamiképpen hasznosítania.

Anyagi helyzete valamivel jobbra fordult ebben az időben. A bajor király tizenöt éves szabadalmat adott a találmányára, s ennek következtében többen is érdeklődtek immár az új nyomtatómódozat iránt. 1799-ben a föltaláló szerződést kötött André offenbachi zenemű-kereskedővel, kötelezve magát kétezer forint tiszteletdíj ellenében egy kisded kőnyomda berendezésére. Arra is rábírta őt André, hogy szabadalmaztassa az eljárásait Londonban, Párizsban, Berlinben s Bécsben. Megegyeztek abban, hogy André két testvére Londonban fog litogáfiát nyitni, Senefelder pedig Bécsben. André, mint központi vezető, Offenbachból fogja irányítani a társaság ügyeit. Senefelder tehát a maga müncheni kőnyomdáját átadta testvéreinek, Theobaldnak és Györgynek, s ő maga pedig Bécsbe költözött, ahol sikerült is a szabadalmat kijárnia. Andréval való összeköttetése megszakadt, s ő maga Harth bécsi ágenssel lépett újabb társas viszonyba.
Senefelder Bécsbe telepedtével a litográfia -minden szabadalmazás mellett is - egyszeriben közkincsévé lett az emberiségnek. Ő maga sem tudta titkát megőrizni, Münchenben maradt testvérei pedig valósággal kereskedtek a szabadalmi jogosítványokkal. Eladták például a szabadalom titkát Mitterer müncheni iskolaigazgatónak is, ki a sajtó taligás típusának lett föltalálója. Rövidesen litográfiájuk lett a lipcsei Breitkopf & Härtel féle, a stuttgarti Cotta féle és egyéb nagy nyomdáknak. A Cotta-nyomda adta ki a tizenkilencedik század hajnalán a legelső litográfiái szakkönyvet is „Das Geheimnis des Steindruckes" címen.
Magának Senefeldernek e közben elég rosszul ment a dolga Bécsben. Jövedelme véknyasan csurrant, végtére is mindenét eladva, 1806-ban kénytelen volt visszatérni München városába. Itt Aretin báróban találta meg azt a pénzes embert, akinek segítségével újabb kőnyomdát alapíthat, ott, szépszámú zeneművet, kormányrendeletet és művészi reprodukciót nyomtatva benne, így egyebek közt Dürer Albertnek a gyönyörű és világszerte híres imádságos könyvét is.
Aretin báróval való társas viszony sem tartott soká, már-már úgy volt, hogy Senefelderünknek valamelyik korábbi segédjéhez kell munkásképpen beállnia, amikor a bajor kormány 1809-ben a kataszteri hivatal müncheni nyomdájának felügyelőjévé nevezte ki őt évi 1500 forint fizetéssel. Ebben az állásában egyik első dolga volt, hogy a litográfiái műveletekről mintakönyvet adjon ki.

Mint a föltalálok legtöbbje: Senefelder sem értett hozzá, hogy találmányából jelentősebb anyagi hasznot húzzon. Mások sorra gazdagodtak abból, ő azonban holtáig megmaradt szegény embernek. S vele is megtörtént az, amiből halhatatlan emlékű Gutenberg Jánosunknak oly bőven kijutott: úton-útfélen kisebbíteni akarták az érdemeit. Azt mondták róla, hogy a litográfiának csupán a legelemibb részét találta föl, és sohasem vitte messzebbre a kotta-nyomtatásnál.

E nyilvánvalóan rosszakaratú, vagy legalább is nagy tájékozatlanságra valló állításoknak cáfolására írta meg Senefelder a maga 1818-ban megjelent nagyszerű művét, a litográfia tankönyvét. Ebben a háromszázhetven negyedrétű oldalra terjedő műben tizennyolc olyan mellékletet találunk, amelyek majd mindegyike más-más litográfiái technikát mutat, egytől egyig Senefelder találmányát. Vannak közöttük tollal s krétával rajzolt képek, tűvel és vésővel készített mélyített képű vésetek, rézmetszetek átnyomatai, negatívképű rajzok, mélyremaratott formák levonatai, régi nyomtatványok fakszimilés átnyomatai, sőt van egy kétszínesen nyomtatott kép is. Hatalmas cáfolat volt ez a mű az irigyek és tudatlanok ellenében, s azóta sem merte kétségbe vonni Senefelder föltalálói érdemeit senki sem.

1827-ben nyugalomba vonult Senefelder. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ne törődjék újabb nyomtató eljárások életre keltésével. Még ugyanebben az esztendőben föltalálta a mozaiknyomtatást, amely abból állt, hogy a nyomtatóformát festékrudacskákból állították össze, utánozva véle az eredeti kép színárnyalatait. Az így készült festékforma fölületét nedvesítgetve, litográfiái kézi sajtón levonatokat készítettek róla. Az eljárás nem fizetődött ki, művészi szempontból sem adott jó eredményt, de azért máig is sokan kísérleteznek még ebben az irányban..."

Senefelder utódai

Bár Senefelder tevékenységén túl egészen 1867-ig nem merültek fel jelentősebb új technikák a litográfiában, ez az időszak mégsem telt el hiába és kihasználatlanul. A kőnyomással foglalatoskodó sok ezer szakember kezében biztonságossá, gyorsakká váltak a munkafogások. Kialakultak olyan új gyakorlatok, amelyeknek a későbbiekben jó hasznát lehetett venni. Ilyenek voltak pl.:

a negatív nyomóformák alkalmazása, amelyeknél a rajz volt világos a sötét háttéren,
az izográfiának és palingráfiának is nevezett anasztatikus átnyomási munka, amikor régi nyomtatványok festékét igyekeztek hígított salétromsavval felpuhítani és a kőre átvinni,
tipolitográfiai fogások, amelyeknél a szöveges részt a tipográfus szedő leszedi, csirizes papírra levonatot készít róla, ezt átnyomják a litográfiái kőre, a nyomtatvány többi részét a litográfus azután köréje rajzolja.

A sokszínű kromolitográfiát az 1822-es esztendőtől fogva számítják, amikor a müncheni két Weishaupt egy nagyszabású természetrajzi mű mellékleteit kezdte nyomtatni. Utánuk következett a berlini Stroch és Hildebrandt, majd a bécsi Förster s Leikum lettek a színes kőnyomtatás nagymesterei. Párizsban pedig Engelmann bővítette ezt a technikát: akvarellekről és olajfestményekről készített jó másolatokat.

A kromolitográfiának ez az olajnyomtatásos, oleográfiának nevezett változata hamarosan hatalmas iparrá fejlődött. Az ilyen képek előállítása nem volt könnyű dolog. Mindenekelőtt pontos rajzot készítettek a másolásra szánt eredeti olajfestményről, amit átnyomtak a litográfiái kőre. Ezt kontúros kőnek nevezik. A kép minden színe után külön követ kellett preparálni, ezenfelül esetleg még több retuskövet is. A nyomtatást azzal a kővel kezdték, amely a legnagyobb területű színről készült,4 majd fokonként kisebb és kisebb színterületű kövekkel folytatták, míg végül a retus kövekkel mintegy kijavították az összes hibát, kialakultak az árnyékok és a színátmenetek. E hosszadalmas munka elkészítéséhez az egyszerűbb festmények esetén gyakran harminc kő is kellett, de a színekben gazdag olajfestmények esetén nem volt ritka a hatvannál is több kő alkalmazása. Ilyen munka árán sokszor csalódásig hű másolatokat állítottak elő, akár több száz példányban is. Egy Bogaerts Henrik nevű németalföldi litográfus például alapozott festővászonra nyomtatta a másolatokat sok kőről, majd alapos kézi retussal, ügyelve a festékrétegnek még a vastagságára is, mindent híven utánozott.

Ez időben a fotolitográfia, a fotomechanikus eljárások elve alapján történő kőnyomtatás csak csírájában volt meg, kezdetleges megoldásai még nem jöhettek szóba, azonban a művészvilág megragadta a kézi eljárások lehetőségeit, óriási jelentőségét.

Berlinben: Menzel Adolf nagyszámú akcidenciát rajzolt litogáfiai prés alá,
Ausztriában: Kriehuber, Geiger János, Petten-koffen Ágoston jeleskedtek,
Párizsban Engelmann és Lasteyrie gróf litográfiái műhelyében: 1816-tól egymásnak adtak találkozót Vernét Horace, Guérin, Charlet, Daumier Honoré, Gavarni műveinek százait litografálták,
Angliában Hullmandel Károly József, a kitűnő sokszorosító technikus hívta fel a művészvilág figyelmét a kőnyomtatás lehetőségeire. 1850-ben megszületett az első litográfiái gyorssajtó is, a bécsi Sigl gyár műhelyében. Ez külsőleg hasonlított a könyvnyomóhoz, de részleteiben sok mindenben eltért. A szedésforma fundamentumának helyét a kő felvételére való ágyazat foglalta el, amely fel-le állítható volt, hogy a különböző vastagságú litográfiái követ a megfelelő magasságra lehessen beállítani. A nyomóhenger ágyazása nem volt olyan merev, így a nyomásfeszültség jóval kisebb maradt, mint a könyvnyomdai gyorssajtónál. A festékezés bőrhengerekkel történt, az asztaleldörzsöléses festékezés nagyobb eldörzsölést tett lehetővé. Fontos része volt még a litográfiái gyorssajtónak a nedvesítő szerkezet, amely nyomtatás közben vízzel nedvesítette a kő rajzolatlan felületét. Az ívfogók, az ívillesztékek és a kirakó szerkezet nagyjából megegyeztek a könyvnyomdai gyorssajtóéval.

A litográfia az 1860-as években tehát már széleskörűen alkalmazott mesterséggé és művészetté vált, olyannyira, hogy művelői több szakmára tagolódtak. A kőrajz, az átnyomás, a nyomtatás például már külön mesterségekké lettek, de különvált a kromolitográfia is, sőt még ezen belül a rajzi technikák szerint is differenciálódtak.

Maga a litográfiái eljárás két alapvető csoportra oszlott:

a direkt litográfiái eljárás során közvetlenül a kövön állították elő a nyomandó rajzokat (pl. toll-rajzos, krétarajzos, vésetes litográfia, kőkarc),
az indirekt eljárásoknál pedig a kövön való nehézkesség helyett papíroson készítették el a képet és az átnyomtató eljárások valamelyikével vitték át a kő felületére.

A litográfiának ezen kezdeti szakaszában közel háromezernyi német, francia, angol, amerikai és - csekély részben - magyar szabadalma volt, amely mind-mind valamely kevéske változtatást nyújtott, s ma már jelentőségük is csak történeti. A továbbiakban - magától értelődően - ezeknek csak nagyon csekély részéről teszünk említést.
Meg kell említenünk, hogy a tollrajzhoz a kő felületének simának vagy finoman szemcsézettnek kellett lennie, a toll mellett finomszőrű ecsetet is használtak. A faktúrák készítésére mintázott kaucsukbélyegzőt vagy kefével való permetezést találtak ki.

A krétarajzhoz a kő felületének kifejezetten szemcsésnek kellett lennie, a direkt rajzolás litográfiái krétával történt. A kövek szemcsézését gép segítségével úgy végezték, hogy két követ egymással szembe fordítva dörzsöltek, közé különböző finomságú homokot szórva.
A hántoló technikánál is szemcséssé tették a követ, azután vékony aszfaltréteggel vonták be. Ezután a sötétből a világos felé haladva különböző tónusokat hántoltak a szemcsézetbe, így tusrajzokra emlékeztető nyomóforma alakult ki. Minél többet vettek el a szemcse-kúpocskákból, annál nagyobb felület állt rendelkezésre ahhoz, hogy a savas gumi teljesen felnyissa.
A litográfiái vésetes munkáknál, más néven gravúráknál, a kő felületét feketére színezett arabgumi alappal vonták be, amit rászárítottak. Ebbe karcolták a rajzot, természetesen megfordított képpel. A vésett helyeken eltávozó gumi helyén a kő felvette a festéket, a „plánium" viszont megtartotta a vizet, taszítva a festéket. Az ilyen kövekről puha, nedvesített papírra lehetett nyomni nagy préserő mellett, a mélynyomáshoz hasonlóan. A festékezést úgy végezték, mint a mélynyomásnál: pamacs segítségével dörzsölték a mélyedésekbe, letörölgetve a „plánium"-ot. A nagy nyomóerő-szükséglet miatt csak ritkán nyomtak ötven-hatvan példánynál többet. Esetleg át-nyomatokat készítettek vele a tényleges litografáláshoz. A vésőtechnikák gépesítése során a legkülönbözőbb vonal-alakzatokat (egyenes, hullámvonal, csigavonal szabálytalan, ismétlődő vonalak) készítő gépeket hoztak létre, amelyek a mai fémmarás mechanikus másoló technológiájához álltak közel.
A kőkarc rendkívül finom, a rézkarcok hatását megközelítő képet adott. Az egészen simára csiszolt kő felületére igen vékony aszfaltréteget vittek fel és ebbe tompa hegyű tűvel karcolták a képet, majd a karc helyén az aszfaltot eltávolították. Savas folyadékot öntve rá, a vonalak mélyre maródtak - éppen úgy, mint a rézkarcnál -, s ezzel a nyomóforma készen is volt.
Az indirekt eljárások klasszikus módja még az autografia, ami Senefelder nevéhez fűződik. Lényege, hogy enyvezett és csirizzel bevont papír felületére zsíros tintával írnak, s ezt az írásos felülettel a kőre préselik. Az írás átszívódik a kő felületébe, s némi maratást követően nyomni is lehet róla.

Az ezt követő időkben versenytárs csak az 1870-es években keletkezett, a különféle masszákról való sokszorosító nyomásban. A chicagói Kraft feltalálta a „slateográf" nevű eljárást, amelynél a nyomókövet kaucsuk masszával helyettesítette. Európai változatban viszont glicerines zselatint alkalmaztak kő helyett az átnyomásra, amit „hektográf'-nak hívtak. Ha az átnyomó papírosra sűrűn folyós anilin festőanyag tartalmú tintával írtak, s ezt rányomták a ragadós massza felületére, akkor az utóbbi átvette az írást. Ha az írásos felületű masszára gyöngéden új papirost nyomtak, megkapták az eredeti írás mását. Ez a sokszorosítási mód néhány példányos körlevél, étlap stb. előállítására volt alkalmas. A hek-tografálás azonban messze nem vetekedhetett az ekkor már kamaszkorát élő művészi litográfiával.
Sokat fejlődött az ún. „kleiszteros" átnyomó-papír, 1889 körül már olyan minőségű papír állt rendelkezésre, amely víz hatására nem nyúlt meg - Whatman papíros. Átnyomó papírt helyettesítendő alkalmaztak csiriz és zselatin keverékével bevont cinklemezt is, amely garantáltan méretálló volt.

Nagy jelentőségűnek bizonyult az ún. „multiplikációs átnyomtatás", amelyet már az 1960-as években sűrűn alkalmaztak tömegnyomtatványok, pl. címkék előállítására. Ilyenkor kellő számú, jól festékezett, pontos levonatot készítettek a termék egyetlen kövéről, s a levonatokat egy másik nagyformátumú kőre egymás mellé átnyomtatták. Ezzel a módszerrel sokszor harminckét vagy ennél több rajzolat került egymás mellé, egy kőre.
Kották nyomtatását az 1890-es években úgy is készítették, hogy a hangjegy-fejeket acélpatricával cinklemezbe ütötték, a vonalakat és a segédjeleket belekarcolták a cink felületébe. Ezt festékezték és kőre nyomták át.
A fotolitografía alapjait a sokoldalú tudós, Poitevin, valamint az amsterdami Asser rakta le 1855-57 körül. Az eljáráshoz legelőször is különleges fotoreprodukciós berendezés kellett. Ennek megléte mellett igen sokfajta lehetőség kínálkozott a felvétel készítésére:

vonalas felvételek készülhettek tollrajzokról, fametszetekről, vesétekről, krétarajzokról, hántolásos rajzokról, nyíltabb vonalszövésű acélmetszetekről, térképekről,
raszteres autotípiai felvételek fotográfiákról, tusrajzokról,
három- és négyszínes felvételek különböző színes képekről stb.

Alig van olyan foglalkozás, amely a gyakorlati virtuozitáson és elméleti tanulmányokon alapuló fejlődésének akkora lehetőségét kínálta művelői számára, mint a fotolitografía és a kapcsolódó soksok, részben a művészetek számára nagy jelentőségű átnyomtató eljárás!

A fotomechanika nagy szolgálatot tett - mint látjuk - a kromolitográfiának. A háromszínes autotipia azonban nehezen volt megvalósítható, főképpen azért, mert a kövön a szükséges retusmunkák elvégzése alig volt lehetséges, márpedig olyan negatívok készítése, amelyeknek színre bontása tökéletes lett volna, akkoriban nem volt valószínű. Amennyire könnyű a retus és a színkorrektúra a könyvnyomtató autotípián, annyira nehézkes a raszteres kövön. Ezt a nehézséget az 1890-es esztendők kromolitogáfusai úgy kerülték meg, hogy fotomechanikai úton állították elő a kép kontúrját, a színtónusokat pedig kézzel kidolgozva, szemcsés kőről nyomtatták.

Akadtak ekkor már teljesen fotomechanikára épülő eljárások is. A zürichi Orell, Flussi & Co. Műintézetében 1897 körül a „fotokróm" eljárással kezdtek kísérletezni. Itt a szemcsés követ aszfaltoldattal vékonyan bevonták, s negatív film alatt megvilágították, a képet azután benzinnel vagy terpentinolajjal előhívták, majd pedig begumizták a követ és maratással nyomtatásra alkalmassá tették. Ugyanilyen módon készültek a színtónusok is, természetesen rengeteg kézi retusmunkával.

Ekkoriban alakult ki az átlátszó nyomatok litografálása is, mint a difánia, a krisztallofánia, a vitraufánia - üvegfestés hatással, vagy a lehúzó képek előállítása „metakromotípia" vagy „dekalkománia", amely hamarosan a kerámia díszítés iparává fejlődött, számtalan szabadalommal.
Közben a XIX. század végén már komolyan kezdtek azzal foglalkozni, hogy mi lesz akkor, ha a solnhofeni bányák kiapadnak. Gyenge minőségű kő akadt Észak-Amerikában, Franciaországban, Szibériában, Szerbiában is, de nem volt érdemes bányászni. Érthető, hogy a kő helyett cinkés alumíniumlemezek használata merült fel, ezek alkalmazásával lett a kőnyomásból síknyomás.
A cinklapokról történő autografálás technikája folytonos próbálgatás és tapogatódzás után lassanként kialakult az 1890-es évekre, bár ekkor még nem adott elég stabil eredményeket. A század vége felé a mainzi Scholtz József feltalálta az alumínium lapokról való kémiai nyomtatást, „algráfia" néven. Az alumíniumlemezre a litográfus tollal vagy krétával dolgozhatott.
A század végén kezdték alkalmazni a bádognyomást, hosszú ideig rugalmas zselatin nyomóformáról6 direkt, de színest litográfiái kőről is, ahonnan kevés kopál-lakkal kevert festékkel az átnyomó papirosra, innen pedig a bádog felületre történt az átnyomás. Speciális bádognyomó gyorssajtókon már gumilapon keresztül történt a nyomtatás. Ez az eljárás volt az első indirekt nyomtatási módozat, amelyet az ofszet csírájának is tekinthetünk.

Ebben az időben jelent meg a fotolitográfiához közel álló eljárás, a fénynyomtatás is, amelynél közvetlenül az üveglapra ágyazott krómzselatin lemezről történt a nyomtatás, kézi vagy gyorssajtón. A fénynyomtatásra jellemző giliszta formájú elemekből álló szemcsézet fotolitográfiai úton is előállítható, természetesen kőre is könnyűszerrel át lehet vinni. Ezzel lehetett a legszebb rács nélküli árnyalatos színes képeket nyomtatni, a legszebb munkát végezni.
A huszadik század hajnalán további állandó fejlődés jellemezte a síknyomást.
A direkt (kőre) litografáló eljárások tovább finomultak, közkedveltek maradtak a tollrajzok, krétarajzok, vésetek, eljárásbeli változások azonban nemigen következtek be. Mennyiségben már alig vagy nem is növekedtek, viszont piaci részesedésük rohamosan csökkent a fotolitográfia, de főképpen az ún. „ofszet" nyomtatási eljárás egyre nagyobb térhódítása mellett.

Az indirekt litografáló eljárások azonban továbbfejlődést mutattak. Egyre-másra találták fel a fényérzékeny fénymásoló anyagok elődeit, mint pl. a zselatin, glicerin és tojásfehérje masszából készült hektográf alapot, a „főnix-lapok"-at, illetve az ehhez hasonlókat. Újabb átnyomási módozatokat alkalmaztak, mint például olyanokat, amelyeknél a recés alapon fekvő viaszpapírosra acélceruzával írva a papírosba finom kis lyukacs-kák perforálódnak, amelyeken a festékes hengerezés következtében a festék a papírra nyomódik. Ekkor fejlődött ki gépesített eljárássá Amerikában a multiplikáló fototechnika.

Az indirekt eljárások gerince maga a fotolitografía lett, amelyhez sok találmány és szabadalom kapcsolódott. Könnyedén készültek most már mind a vonalas, féltónusos és raszteres módozatok is. Az eljárás ekkor „nagykorúsodott", viszont a fotolitográfus elérkezett a kő lehetőségeinek határaihoz, és technikája a fotokemigráfuséval kezdett összemosódni, ahol a felbontóképesség határai még nem is látszottak. A kőfelület tehát nem azért szorult ki pusztán, mert bányászata kiapadóban volt, hanem elsősorban a fotolitografía új követelményeinek (főképpen a retusálási követelményeinek) már nem felelt meg, nem versenyezhetett a hajlékony és egyre jobban megmunkált felülettel rendelkező fémlemezekkel. Legutolsó megoldás maradt, hogy könyvnyomdai cink autotípiát készítettek, ezt retusálták és ha már teljesen jó lett: átnyomatot készítettek a kőre, de vajon minek...

A cinklemezről való nyomtatás kezdetben népszerűtlen új technika volt a litogáfusok kezében. Túl sok volt a kézi munka a lemez elkészítésével, aztán pedig a cinkről való vizes nyomás során a felület folytonos maszatolódása, a rajzos részek sérülékenysége miatt.
Csak a darmstadti Strecker ár. fáradozásának eredményeként sikerült a huszadik század első éveiben a síknyomtatásos cinkográfiát gyorsabbá és biztonságosabbá tenni. Az ő eljárása szerint a cinklemez felületét először nátronlúgos oldattal zsírtalanították, majd leöblítve, üveges vászonnal esősen durva felületűre csiszolták, ezután horzsakő-porral és nemezlappal dörzsölték egyenletes szemcséjűvé, majd leöblítették és megszárították. Ezután a felületet néhány percig timsónak és salétromsavnak az oldatával8 kezelték, öblítették, szárították. Ezt követően végezték el az átnyomást. Nagyobb példányszámok eléréséhez szemcséző gépet alkalmaztak, ahol a cinklemez felületét hosszabb ideig kvarcporral szórt üveggolyókkal szemcsézték, érdesítették, s az előzőekhez hasonlóan kémiailag felületkezelték. A megszárított felületre „krómos tojásfehérje" réteget hordtak fel, amit a megszárítás után dia-pozitívról vagy bronzolt és áttetszővé tett lenyomat alatt megvilágítottak.

Az 1904. év nagy jelentőségű volt a síknyomó gépek történetében: Ira Washington Rubel amerikai kőnyomtató felfedezte az ofszet eljárást, amely lényegében nem más, mint az előbb említett síknyomtatásos cinkgráfia, azzal a különbséggel, hogy a nyomat nem közvetlenül a cinklemezről készül, hanem a nyomóelemek először egy gumilapra kerülnek és csak innen adódnak át a papírosra. Az eljárás fő jellemzője a közvetítő felület, amelyről a nevét is kapta. Ofszet nyomtatáskor a cinklemezt a megszokott módon kell előkészíteni, a lényeges különbség abban van, hogy a képet nem tükörképben kell a formán leképezni, hanem egyenes állásban, hogy azután a gumifelületen kialakult tükörkép a nyomaton ismét egyenes állásban legyen. Ezért az átnyomás művelete két lépéses: az első átnyomatot frissiben még egyszer át kell nyomni, hogy a cinklemezen egyenes állású kép legyen. Az átnyomást a későbbiekben az átviteli regiszterpontosság érdekében gépesítve, ún. „kontra-sajtókkal" végezték.

Az egyre inkább elterjedőben levő ofszet eljárásról azt hitték, hogy ki fogja szorítani a könyvnyomtatókat, különösen akkor, amikor egyre-másra jelentek meg, láttak napvilágot a fénymásoló és a fotográfiai szedőgépes találmányok.

Mindezek azonban nem bizonyultak helyénvalónak. A betűátvitel megoldódott ugyan, de nagy torzulása miatt tökéletlenül. A fényszedő géékről pedig tudjuk, hogy közel száz év alatt sem sikerült igazán elterjedniük. Gyenge oldala maradt a háromszínű olajreprodukció nyomása is: amit a könyvnyomtató három alapszínnel bril-liánsan kinyomott, azt az ofszet nyomó legalább hat színnel kellett, hogy nyomja. A fő oka ennek az ofszet nedvesítés és a festékréteg nagyon vékony volta, s akadtak jócskán regisztergondok is a nedvesítővíz használata miatt. Végül a sok kézen átment ofszet nyomóformáról nem tudtak semmit, amíg az a nyomógépbe nem került: és még ha az első nyomatok jók is voltak, egy kissé erősebb nyomás vagy egyéb hibatényező egykettőre tönkretehette a nyomólemezt.

A nyomás közvetettségéből a közvetlen litográfiához viszonyítva tehát két hátrány keletkezett:

vékonyabb átadott festékréteg, kisebb festéktömeg,
több illeszkedési probléma.

Ezzel szemben a kezdeti előnyök igencsak elhanyagolhatóak voltak:

ofszettel jó minőségű autotípiát lehetett nyomni érdesebb papírra is,
a forma beigazítása fele annyi időt igényelt, mint a könyvnyomtatásnál.

Ebből a hátrányos helyzetből startolt a mai értelemben vett ofszetnyomás, és a további évtizedek, ha nem is hoztak látványos fejlődést, mégis az ofszet térhódításának alapjait rakták le:

továbbfejlődött a fénymásolás rétegtechnika, nagyszámú kromátkolloid másolóréteg eljárása látott napvilágot, fogant meg és öregedett ki,
a fénymásoló anyagok felrétegzéséhez gépesített eljárásokat kezdtek használni, leginkább a lemezcentrifugát,
megjelentek az alumínium és a többfémes alaplemezek, az utóbbiak nyomástartóssága millió fordulatokig növekedett,
újabb és újabb szövegátviteli eljárásokat találtak ki,
kialakult a klasszikus fényszedés, amellyel ha nehézkesen is, de végre torzulásmentes szövegátvitel volt megvalósítható,
megjelentek a fénymásoló berendezések, először az ívszén-, majd a fémhalogén lámpák, a pneumatikus másolórámák.
egyre jobb lithfilmek szolgálták a fénymásolást, amelyek denzitása 3,0 fölé emelkedett, így élesebb rácspontleképezés vált

megvalósíthatóvá,

a kő- és a síkban fekvő fém nyomóforma kiszorult a használatból, egyeduralkodó lett a rotációs nyomtatási elvhez alkalmazható hajlékony nyomóforma.

Így az ofszetforma-készítés folyamatosan tökéletesedve nemcsak sikeres lett, hanem gazdaságilag hatékony is, először rövid távon hatékonyabb a magasnyomtatásnál, mert már a legtökéletesebb kromátkolloidos formakészítés és a nyomógép beigazítás olcsóbbnak adódott, egyre javuló minőségi paraméterek mellett.

A kromátkolloidok mintegy száz éven át szolgálták a litográfiát, az ofszetet: a további nagy fordulatot mégis a tartós fényérzékeny rétegekkel gyárilag előérzékenyített ofszetlemezek alkalmazása hozta meg. Mint lenni szokott, az új eljárás erősségei kezdetben nehezen birkóznak meg a gyengeségeikkel, még akkor is, ha az utóbbiak csekélyek. A lényeg az, hogy ezek felhasználásával a kézi formamegmunkálás szinte teljesen eltűnt, a gépek alkalmazásával a folyamat a korábbiakhoz viszonyítva rendkívül felgyorsult, s a formaminőség is állandó lett. Mindemellett a nyomógépek, a nyomófestékek, ofszetgumi és egyéb kellékek folyamatos tökéletesedése folytán a nyomatminőség is utolérte, majd elhagyta a magasnyomást. Ezzel a siker és hatékonyság hosszú távon is megteremtődött az ofszet számára

Az ofszetet támogatta az elektronika, majd a mikroelektronika fejlődése, minden erősségével és problémájával együtt. Az utóbbi húsz évben a gyári előérzékenyített lemezkészítés és felhasználás nagyságrendekkel nőtt, egy forma elkészítési ideje pedig egy nagyságrenddel csökkent.

Ez a jelen, innen további ugrások a jövőbe: a „számítógéppel a nyomóformáig" vagy „számítógéppel a nyomógépig" folyamat, ahol kiiktatásra kerül a másolófilm, illetve az ofszet nyomóforma alkalmazása.

Így történt, hogy a hallatlan bonyolult kromolitográfia, a „szorgos bölcsek köve" a végtelen egyszerűségig szelídült, és a közeljövőben a maga valóságában is elterjed a „compulitográfia".

Magyar mesterek az elődök nyomdokán

Magyarország első kőnyomdáját Laszlovszky József budai polgármester állíttatta fel, szinte közvetlenül a litográfia feltalálása után, 1799 körül. A nyomda a budai városháza pincéjében került kialakításra, egyetlen Senefelder-rendszerű kézi sajtót állítottak fel, a betanítást egy bécsi kőnyomó végezte el. Hivatásos kőnyomtatója a nyomdának nem volt, Laszlovszky takarékossági okokból intelligensebb rabokat dolgoztatott. 1803 körül a nyomdát eladták a „Vízivárosi nyomda" nevű vállalatnak, a későbbi „Adomásky-féle kő-és könyvnyomdának", s ettől fogva a litográfiái munkákat itt csináltatták, de a könyvnyomást más nyomdákkal kellett csináltatniuk. Több mint fél évszázadon keresztül maradt meg ez az állapot.
1859-ben Paulovics László foglalta el a budai polgármesteri széket, aki nem volt elégedett az Adomásky-nyomdával, s Bécsben kőnyomtató sajtót vásárolt és polgármesteri előszobájában fel is állította. Az új házinyomda vezetője Heiszler Ferenc díjnok lett, aki az Adomásky-féle nyomdában igyekezett az autografálás titkait elsajátítani. Heiszler is rabokkal dolgoztatott.

Pest város tanácsának házi kőnyomdáját 1864 körül alapították. Három csillagsajtóval volt felszerelve, vezetője előbb Németh János, majd Rátkai Kálmán tanult litográfus volt. A budai meg a pesti nyomdák egyesítéséből keletkezett -Pest-Buda egyesítése után - az impozáns arányú és sok ágazatú Székesfővárosi Házi Nyomda.

„...Ilyen, főképpen autografálásra használt kőnyomda seregestül létesült a század közepe felé mind a fővárosban, mind pedig vidéken, bár a kormánya könyvnyomtatás módjára engedélyhez igyekezett kötni az ilyenformán való sokszorosítást is. Wesselényi Miklóst például pörbe is fogták, mert engedelem nélkül litografálta az erdélyi országgyűlésnek az irományait s jegyzőkönyveit..."
Az első kiváló litográfusok között voltak: Richter Antal Fülöp főképpen a krétarajzban, Szerelmei Mihály színes nyomataival, Walzel A. F. kromolitográfiájával, Grund kézírásos betűivel jeleskedett, Grimm Vince a gyönyörű Kossuht-bankók litográfusa, a sokoldalú Rohn A., a budai Szakmáry József és még sokan mások ... művelték e csodálatosan szép szakmát a fővárosban éppúgy, mint a vidéki nyomdavárosokban...

Forrás: Dr. Kovács Gyula - Ofszetmester