ÍRÁS, KÖNYV ÉS KÖNYVHASZNÁLAT
A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON, 1000–1526
 
Több mint ötszáz év hazai könyvtörténetét foglalja össze röviden kötetünk első része. A korszak kezdetét jelképesen Szent István megkoronázásának éve jelenti, azé a hivatalos aktusé, mellyel Magyarország a nyugati rítusú keresztény Európa része lett. A latin nyelvű írásbeliség és ennek egyik legfőbb hordozója, a könyv az állam- és egyházszervezés nélkülözhetetlen eszköze volt. Az importált könyvkultúra az új intézményekkel együtt honosodott meg, s története ettől kezdve párhuzamosan alakult az európai fejlődéssel.
A kódextől a nyomtatott könyvig cím alatt a könyvvel kapcsolatos technikai és anyagi természetű kérdéseket foglaltuk össze. Önálló tárgyalásukra csak a jobb áttekinthetőség kedvéért kerítettünk sort a tartalmi fejezetek bevezetéseként. Természetesen itt is rendszeresen utaltunk a történeti összefüggésekre, és amit lehetett, hazai példával illusztráltunk.
 
Mivel a könyvek nagy része a középkor folyamán pontosan meghatározható gyakorlati célt szolgált (liturgia, lelkipásztorkodás, oktatás, jogszolgáltatás), a középkori könyvkultúra legbiztosabban az “egyházi társadalom” intézményein és az ezekhez kapcsolódó – könyvhasználattal járó – feladatokon keresztül ragadható meg. A tankönyv középkori részének megírásánál ezt a szempontot választottuk irányadónak. A rendszeres előmunkálatok hiányával magyarázható, ha munkánk vázlatszerű és helyenként aránytalan. Számtalan hasznos forrástanulmány mellett két mű szemléletét tartjuk mérvadónak: az egyik Mezey László 1963-ban összeállított dokumentumgyűjteménye a kéziratosság korával kapcsolatban, a másik Mályusz Elemér egyházi társadalomról írott monográfiájának (1971) az irodalmi életre vonatkozó zárófejezete. Gyakorlati szempontból – sok elavult adata ellenére – Gulyás Pál könyvtörténeti összefoglalása (1961) is segítséget jelentett. A reneszánsz könyvkultúra című fejezetet teljes egészében Csapodi Csabának egy korábbi könyvéből vettük át, szíves hozzájárulását a másodközléshez e helyen külön megköszönjük.
 
A középkort lezáró 1526-os korszakhatár ismét jelképes. Bár a budai könyvkereskedők egy csapásra eltűntek a török fenyegetésre, valódi változást az ország három részre szakadása (1541), a középkori intézmények pusztulása és a reformáció terjedése hozott. Ezek során nemcsak egy gazdag és virágzó könyvtörténeti korszak zárult le végérvényesen, hanem jórészt megsemmisült a középkori könyvállomány is. A tárgyi emlékek pusztulása azonban nem jelenti azt, hogy ötszáz év szerves fejlődése veszendőbe ment volna: az újkori könyvkultúra a középkori előzmények nélkül elképzelhetetlen lenne.
Forrásaink a fejezetek végéhez csatolt ajánlott irodalom tételei között kaptak helyet.
 
Ajánlott irodalom*
 
* Az itt felsorolt irodalmat az egyes fejezetek végén nem ismételjük meg. A középkori kéziratok és nyomtatványok mellett zárójelben mindig megadjuk azt a sorszámot, mellyel a Bibliotheca Hungarica-katalógusban szerepelnek (ld. a Katalógusok első tételét), így minden tétel azonosítható.
 
Több korszakot átfogó művek
Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon. I–III. kötet. Országos Széchényi Könyvtár, Bp., 1961.
A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében az államalapítástól 1848-ig. Szerk. Kovács Máté. Gondolat Kiadó, Bp., 1963. [Szelle Béla bibliográfiájával] = Könyv és könyvtár
Régi könyvek és kéziratok. Összeáll. Pintér Márta. Országos Széchényi Könyvtár, Bp., 1974.
Csapodi Csaba–Tóth András–Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet. Gondolat Kiadó, Bp., 1987.
 

Katalógusok
Csapodi Csaba–Csapodiné Gárdonyi Klára: Bibliotheca Hungarica. Kódexek és nyomtatott könyvek Magyarországon 1526 előtt. I–II. Fönnmaradt kötetek. Bp., 1988., 1993.; III. Adatok elveszett kötetekről. Bp., 1994. (Az MTA Könyvtárának Közleményei 23, 31, 33.) = B.H.
Kódexek a középkori Magyarországon. Kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban. Bp., 1986.
 

Összefoglaló tanulmányok
Berkovits Ilona: Magyar kódexek a XI–XVI. században. Bp., 1965.
Bónis György: Jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Bp., 1971.
Bónis György: Középkori jogunk elemei. Római jog. Kánonjog. Szokásjog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1972.
Fügedi Erik: Verba volant… Középkori nemességünk szóbelisége és az írás. In: Uő: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról. Magvető Kiadó, Bp., 1981. 437–462.
Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon. I. Bp., 1961.
Hoffmann Edith: Régi magyar bibliofilek. Hasonmás és újabb adatok. Szerk. Wehli Tünde. MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, Bp., 1992. – Kiegészítése: Wehli Tünde: Megjegyzések a középkori magyarországi könyvgyűjtőkről és könyvgyűjtési szokásaikról. Ars Hungarica 23 (1995) 3–24. = W.T.
Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Bp., 1971.
Mezey László: Deákság és Európa. Irodalmi műveltségünk alapvetésének vázlata. Akadémiai Kiadó, Bp., 1979.
Mezey László: Fragmenta Codicum. Egy új forrásterület feltárása. MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei 30 (1978) 65–90.
Mezey László: A kéziratosság századai. In: A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében az államalapítástól 1849-ig. Szerk. Kovács Máté. Gondolat Kiadó, Bp., 1963. 43–126. = Könyv és könyvtár
Tarnai Andor: “A magyar nyelvet írni kezdik.” Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Bp., 1984.
I. A KÖZÉPKORI KÖNYVKULTÚRA KUTATÁSÁNAK
ELSŐDLEGES FORRÁSAI

FENNMARADT KÓDEXEK ÉS NYOMTATVÁNYOK
A legfontosabb és leginformatívabb forráscsoportot maguk a kézbe vehető kötetek jelentik. Minden kódex egyedi darab, mely egy adott szerző és mű regisztrálhatóságán túl számtalan adalékkal szolgálhat keletkezésének idejére, helyére, a másoló kilétére, a megrendelő igényeire, a későbbi használókra, tehát az írásbeliség és a középkori művelődéstörténet egészére nézve. A magyarországi könyvkultúra szempontjából ezért nem közömbös, hogy egy kódex a középkori Magyarországon készült-e illetve hazai megrendelő készíttette, vagy pedig készen vásárolták külföldön. Ugyanakkor a középkori olvasástörténet és műveltség kutatásánál számba veendő minden itt olvasott-használt szöveg, tekintet nélkül annak eredetére, illetve arra, hogy kézzel írott vagy nyomtatott formában volt-e hozzáférhető.
 
Mezey László 1978-ban kísérletet tett arra, hogy a középkori intézmények számbavételével megbecsülje a Mohács előtti Magyarországon használt kódexek számát. A nagyon is hozzávetőleges, de a nagyságrendet mégis érzékeltető eredmény 55 000 kézirat. A nyomtatványok egykori arányait még senki sem próbálta megállapítani. A máig fennmaradt kötetek a hajdani állomány néhány százalékát jelentik csupán. Talán elég két példát említeni. A 996-ban alapított pannonhalmi bencés apátság ma is működik, szemben a legtöbb középkori kolostorral, melyek szinte nyomtalanul eltűntek. Legnagyobb bencés kolostorunk kódexei közül egyetlen kötet maradt fenn. Az esztergomi káptalan a székesegyházak között ugyancsak a leggazdagabb könyvtárral rendelkezhetett.
 
Mai állományában mindössze két kódex képviseli az egykori gyűjteményt, további tizenhárom kötetét más, jórészt külföldi könyvtárak őrzik. A fenti adatokkal azt kívánjuk érzékeltetni, hogy mennyire véletlenszerű, mi maradt meg, s mi nem. Amikor középkori könyvkultúránkról beszélünk, tudnunk kell, hogy egy-egy létező dokumentum mellől több tucat, esetleg több száz másik hiányzik.
A fennmaradt könyvek nagyobb része nem a mai Magyarország területén vészelte át a történelem viharait. Az erdélyi és felvidéki gyűjtemények nem semmisültek meg olyan mértékben, mint a hódoltság területének intézményei, emellett pedig a világ számtalan könyvtárában őriznek különböző úton-módon odajutott hazai eredetű könyveket. Ezek felkutatása és publikálása a múlt század óta folyik.
 
Viszonylag korán felmerült az igény, hogy a lassan sokasodó adatokat önálló katalógusba foglalják. Erre Csapodi Csaba és Csapodiné Gárdonyi Klára jóvoltából a közelmúltban került sor: a Bibliotheca Hungarica első két kötete a könyvtárak ábécé-rendjében tartalmaz minden olyan ma ismert kódexet és nyomtatványt, melyet 1526 előtt Magyarországon használtak. A mutatókkal jól felszerelt katalógus segítségével nagyobb fáradság nélkül áttekinthető lett a középkorból fennmaradt teljes könyvanyag, közel 3000 kötet.
 

KÓDEXTÖREDÉKEK
A 16–17. században szívesen kötöttek nyomtatott könyveket fölöslegessé vált pergamenkódexek lapjaiba. Olcsó és jó kötőanyag volt ez. Ma viszont a kötések gyakran értékesebbek azoknál a nyomtatványoknál, melyeket évszázadokon át óvtak, hiszen fontos kódexek egykori meglétéről tanúskodnak. Az persze gondos bizonyítást igényel, hogy a kötés itt került a kötetre, vagyis a kódexet itt vágták fel, s korábban itt használták. A magyarországi könyvtárakban fellelhető kódextöredékek rendszeres feltárását Mezey László kezdte el 1974-ben.
Az anyag publikálása a Fragmenta et codices in bibliothecis Hungariae akadémiai kiadványsorozatban folyik: eddig a budapesti Egyetemi Könyvtár (Szerk. Mezey László, I/1. Bp., 1983.), a Központi Papnevelő Szeminárium (Szerk. Mezey László, I/2. Bp., 1988.) és az esztergomi könyvtárak (Szerk. Vizkelety András, II. Bp., 1993.) mintegy 700 töredéke jelent meg katalógusszerű feldolgozásban. Ennek természetesen csak egy része magyar vonatkozású (hungaricum). Az MTA Kézirattára egy jól körülhatárolt töredék-együttesét Körmendy Kinga dolgozta fel (A Knauz-hagyaték kódextöredékei és az esztergomi egyház középkori könyvtárának sorsa. Bp., 1979.).
 

KÖNYVJEGYZÉKEK
A középkorból mintegy negyven, a legkülönbözőbb alkalomból készült, hosszabb-rövidebb könyvjegyzék maradt fenn. Vannak vagyonleltárak, végrendeletek, egyszerű feljegyzések, levelek. Az állományleltár jelentősége az, hogy egy adott időpontban az intézmény teljes könyvkészletét számba veszi, amiről – a könyvpusztulás mértékét tekintetbe véve – egyébként nemigen lenne fogalmunk. A könyvjegyzékek fennmaradása még esetlegesebb, mint maguké a könyveké, szerencsére több egyházi intézménytípusból (kolostor, káptalan, plébánia) maradt ránk leltár.
 
A végrendelet egy-egy magánszemély könyveit sorolja fel, fontos információkkal szolgálván mind a végrendelkezőre, mind az örökösre nézve.
A Bibliotheca Hungarica harmadik kötete elsősorban a könyvjegyzékekben említett, de később elveszett műveket tartalmazza a források időrendjében. A jegyzékek egy része azonban máig nincs kimerítően feldolgozva. Csapodi Csabának a pannonhalmi könyvjegyzékről írt tanulmányait és Solymosi Lászlónak a 15. század végi veszprémi leltártöredéket elemző munkáját modell értékűnek tekintjük. Nagy szükség lenne a forrástanulmányok mellett maguknak a jegyzékeknek egy közös kötetben való, mutatókkal jól felszerelt, kritikai kiadására is.
 

HASZNÁLÓI GLOSSZÁK, AZ OLVASÓ MEGJEGYZÉSEI
Ez a forráscsoport képezhetné a könyvhasználat illetve az olvasástörténet legmegbízhatóbb bázisát, ha nem lenne túlságosan véletlenszerű, szegényes és feldolgozatlan. A magyar nyelvű glosszákat kivéve nincsenek együttesen nyilvántartva azok a kötetek, melyekben lapszéli vagy sorközi jegyzeteket találunk. Ha közös feldolgozásuk reménytelen és fölösleges is, rendszeres kutatásuk (egyes művek, műfajok, állományok, egykori tulajdonosok stb. szerint) nagyon fontos.
 

KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGI SZERZŐK KÖZVETLEN FORRÁSAI
Bár a művek alkotó felhasználásáról ez a csoport vall, feltárásuk filológus-nemzedékeket foglalkoztató feladat. Az irodalomtörténet-írás során eddig azonosított és elszórtan publikált anyagot a Bibliotheca Hungarica harmadik kötete lehetőség szerint tartalmazza (pl. a Szent Gellért vagy Kézai Simon által használt könyvek). Mivel a középkori szerzők általában másod-harmadkézből idéznek, és a közvetlen forrás helyett a nagy egyházi tekintélyekre hivatkoznak, a forráskutatás nagy óvatosságot igénylő feladat.
 
* * *
 
A források közül a kódexekkel átfogóan a kodikológia foglalkozik. Célja, hogy más tudományágak (írástörténet, filológia, művészettörténet, zenetörténet, kötéstörténet, intézménytörténet, heraldika stb.) segítségével minden lehető információt feltárjon egy-egy kódexszel kapcsolatban. Ezek alapján kijelöli a kódex helyét a művelődéstörténetben, miközben az új eredményekkel maga is gazdagítja azt. Példaként Vizkelety András és Körmendy Kinga kutatásait említhetjük az utóbbi évekből.
 
Vizkelety több korai domonkos kódexet azonosított, melyek a rend tudományközvetítő szerepét és a hazai rendi oktatás magas színvonalát bizonyítják. Körmendy Kinga tanulmányok sorával dokumentálta megbízhatóan Esztergom középkori egyházi intézményeinek könyvhasználatát.
(A bibliográfiai adatokat ld. a III. fejezet végén.)
II. A KÓDEXTŐL A NYOMTATOTT KÖNYVIG

A KÓDEX
A kódex a középkori, kézzel írott könyv. Elnevezése a latin caudex/codex ‘fatörzs’ szóból származik. Az ókor egyik íróanyaga a viasszal bevont fatábla volt, amelyből gyakran többet is összekapcsoltak. Így alakult ki a mai könyvforma, maga a név az egykori íróanyagra utal. A lapozható könyv egyszerűbbnek és gazdaságosabbnak is bizonyult az általánosan elterjedt papirusztekercsnél, ami a pergamen térhódításával ki is szorult a használatból. A kódex legkisebb szerkezeti egysége a kettőbe hajtott levél, a bifólium.
 
Meghatározott számú egymásra fektetett és összefűzött bifólium alkotott egy ívfüzetet (3 dupla levél egy terniót, 4 dupla levél egy quaterniót stb.). Az egymáshoz erősített ívfüzeteket kötéssel látták el, mely védte és díszítette a kódex-testet. A kötés maga leggyakrabban bőrrel bevont fatábla volt, emellett vannak műkincs számba menő díszkötések és egyszerű, igénytelen bőrkötések is. A kódexek méretét a luxusigény vagy a praktikum határozta meg. A reprezentatív kódexek általában nagyok. A prédikációs könyvek, imádságos könyvek, utazáshoz hasznát zsolozsmáskönyvek kicsinyek, a liturgikus énekeskönyvek, melyeket a templom kórusában (szentélyében) sokan álltak körbe, gyakorlati okból nagyméretűek.
 
Könyvformában összekapcsolt viaszos táblák
Pompeji freskó
 
A könyvek nagyságát gyakorlati szempontok határozzák meg: az oltáron nyugvó misekönyv nagyméretű, hogy a miséző pap távolabbról is jól lássa. Ennél is nagyobb a mise értéktételeit tartalmazó graduale, amiből egyszerre több klerikus énekel. A magánáhítatot szolgáló imádságoskönyvet kényelmesen kézbe lehet venni. – Trčs Riches Heures du duc de Berry, Musée Condé, Ms. 65.
 
A legfontosabb kódexeknek nálunk a 19. századtól kezdve szokás nevet adni. Az elnevezés alapja lehet a kézirat jelenlegi vagy egy korábbi őrzési helye, felfedezője, első ismertetője, tartalma. Előfordul, hogy egy személyt vagy egy ünnepi eseményt kívánnak a névadással megtisztelni.
 

ÍRÓANYAGOK ÉS ÍRÓESZKÖZÖK
A 13. század végéig a kódexek kizárólagos anyaga a pergamen, ami speciális, mészben való áztatás után kikészített juh-, kecske- vagy borjúbőr. Egy nagyalakú kódex egy-egy dupla levele egy egész birka bőréből készült, így a kétkötetes óriásbibliákhoz vagy egy kóruskönyv-sorozathoz több száz juh bőrét is felhasználták. (Ilyen a később említendő Csatári vagy Admonti Biblia is.) A kolostorok kezdetben maguk gondoskodtak pergamenszükségletükről, a 13. századtól a pergamenkészítés önálló mesterség lett. A 15. század végén Bártfán és Eperjesen is említenek a városi jegyzőkönyvek pergamenistát, a nagyobb városokban ekkor már nálunk is meg lehetett élni e polgári mesterségből.
 
A rongyból készített papír a 13. században jelent meg Itáliában, a 14. század közepére Európa-szerte kedvelt, olcsó íróanyag lett. A papírmalomban szétfoszlatott, kádakban megerjesztett papírpépet drótszitával merítették ki, a szitára a malmok elhelyezték saját, vékony drótból hajtogatott jelüket. A víz lecsurgatása után összeálló képlékeny papírréteget posztóra helyezték és kipréselték belőle a maradék vizet. A papírlapot a fény felé fordítva láthatóvá válnak mind a drótszita hálózatának nyomai, mind a gyártó védjegye, a vízjel. Magyarországon a középkorban nem működött papírmalom, az itt felhasznált papír nagyobb része Itáliából származik, az ország északi része pedig a közeli Lengyelországból fedezte papírszükségletét.
 
A két íróanyag árarányainak érzékeltetéséhez egykorú eperjesi adatokat idézünk: a város 1455-ben egy pergamenívért 44 dénárt fizetett, 1452-ben pedig 25 ív papírért 28 dénárt. (Száz ezüstdénár tett ki egy aranyforintot. Ennek értékéről a könyvek árával kapcsolatban szólunk.) A viszonylag olcsó papír miatt maga a kódex is olcsóbb lett, s így kevésbé tehetős emberek számára is lehetőség nyílt a könyvszerzésre, főleg, ha valaki saját maga számára másolt, mint sok diák az egyetemeken, iskolákban. Bár a papír a 15. század végére általában háttérbe szorította a pergament, a luxuskéziratok és a napi használatra szánt liturgikus könyvek anyaga mindvégig pergamen maradt.
 
A könyvmásolás legfőbb eszközei a ferdére vágott hegyű lúdtoll (penna), a mai radírnak megfelelő vakarókés és a pontos recept szerint főzött gubacstinta. A könyvmásoló ferdelapú írópult mellett ült, melyre általában egy könyvtartó állvány is volt szerelve a mintapéldány számára. A tintatartó marhaszarvat az írópult szélébe vájt lyukban helyezték el. Néhány igen előkelő, főleg biblia-kéziratot nem tintával írtak, hanem bíborszínű pergamenre arannyal festették a betűket (codex aureus). Gizella királynéval kapcsolatban említünk majd egy ilyen példányt.
 

A SCRIPTOR
A négy evangélistát, az egyházatyákat és egy-egy mű szerzőjét (auktor) a középkorban szívesen ábrázolták írás közben. E freskók vagy miniatúrák modelljei a scriptorok, a középkori könysokszorosítás legfőbb szereplői. A scriptorok kezdetben kizárólag egyháziak (szerzetesek, klerikusok) voltak, de az egyetemek megalakulásával és a városiasodással párhuzamosan egyre több lett a hivatásos világi bérmásoló (cathedraticus) is. Emellett mindig voltak olyan személyek, akik nem hivatásból, hanem szükségből vagy kedvtelésből másoltak-díszítettek könyveket saját maguk számára.
 
A középkor általános szokásának megfelelően – főleg a szerzetes scriptorok – nem érezték fontosnak, hogy feljegyezzék nevüket, legfeljebb valami talányos versikében a keresztnevüket. Ezt a műfajt amúgy is kedvelték, gyakran panaszkodnak egymástól kölcsönzött versekben a könyvmásolás gyötrelmes voltára. De van ennél konkrétabb panasz is: “Nagyon fáj a fejem!” Ez nem az olvasónak szól, bár jó, ha az olvasó is tudja, hogy mennyit szenvedett, fáradozott érte az, akinek a könyvet köszönheti. A scriptorok a mű végén gyakran kérik is, hogy hálából mondjanak el egy imát a lelki üdvösségükért.
Van azonban a könyvek befejezésének szakszerűbb formája is. A kódexek végén gyakran olvasható egy rövid zárószakasz, a kolofon. Ebben a scriptor jelzi a könyv címét, megörökíti a másolás helyét és idejét, megnevezi magát és esetenként a megrendelőt is. A kolofon a könyvtörténet nagyon fontos forrása. Jórészt ezeknek köszönhetően ma hozzávetőleg 220 könyvmásolót ismerünk név szerint a középkori Magyarországról. Csontosi János múlt századi közleményei óta (Magyar Könyvszemle 1879–1881) sajnos csak katalógusok mutatóiból tájékozódhat az érdeklődő (B.H., W.T.), s hiányzik egy olyan kiadvány, mely rendszeresen, az írásképpel együtt bemutatná őket.
 
Példaként két különböző társadalmi helyzetű scriptor záróbejegyzéseit idézzük. a: 1441-ben fejezte be Benedek turócszentmártoni pap Guillelmus Peraldus népszerű prédikációs kötetének másolását (B.H. 1882) Isten dicsőségére – és nyilván saját használatára: Et sic est finis per quod sit laus Deo, explicit dictata super evangelia dominicalia sive de tempore venerabilis magistri Vilhelmi cancellarii Parisiensis per manus Benedicti presbiteri de Thurocz de Sancto Martino, ultimo die anni videlicet die beati Sylvestri papae Anno Domini 1441. (És így vége van, amiért Istennek legyen dicséret! Véget érnek a tisztelendő mesternek, Vilmos párizsi kancellárnak a vasárnapi- vagyis a de tempore evangéliumokról szóló tanításai, Benedek turócszentmártoni pap keze által, az év utolsó napján, tudniillik Szent Szilveszter pápa ünnepén, az Úr 1441. évében.) b: Sztárai Máté nagyváradi bérmásoló volt. 1475-ben készítette a kolofon szerint Egervári László, a váradi püspökség kormányzója megrendelésére Guido da Columna Historia destructionis Troiae című 13. századi Trója-regényének másolatát (B.H. 393): Explicit hoc opus octavo die Ascensionis Domini. Quod fecit fieri magnificus dominus Ladislaus de Egerwara gubernator episcopatus Waradiensis, per me Matheum de Stara. Anno Domini 1475. (Véget ér ez a mű az Úr mennybemenetelének nyolcadán [május 11-én], melyet a nagyméltóságú Egervári László püspöki kormányzó úr készíttetett velem, Sztárai Mátéval az Úr 1475. évében.) Bár nevét nem tartalmazza az 1484-ben másolt Gesta Romanorum-kötet, az ugyancsak 13. századi népszerű anekdotagyűjtemény az írás alapján szintén neki tulajdonítható (B.H. 356).
 
Ennek végén egy máshonnan is ismert rigmus olvasható szegénységéről, s hogy csak az ivás feledteti az ember bajait: Si modo sum degens non debet spernere me gens, Christus pauper erat, et nunc super omnia regnat. Quando bibo vina facio mihi commoda(!) viam. (Jóllehet szegény vagyok, nem kell megvetnie a népnek, Krisztus is szegény volt, s most mindenek felett uralkodik. Amikor bort iszom, kellemessé teszem az utat magamnak.) Mindkettő igaz lehetett, mert a 82. lapra magyarul is lejegyezte: “Hogy ihatnám!”
 
Dániel domonkos fráter 1479-ben, Péter-Pál nyolcadában fejezte be a Tabula Martiniana másolását (kolofon). A könyv a kassai domonkos konvent tulajdona (possessorbejegyzés). A scriptor jutalma: Jézus Krisztus és Szűz Mária. – B.H. 1735.

A SCRIPTORIUM FOGALMA
ÉS A KÖNYVMÁSOLÁS MEGGYORSÍTÁSÁNAK LEHETŐSÉGEI
A scriptorium a könyvmásoló műhely. Kolostoron belüli elhelyezkedéséről a legkorábbi adatot a 830 körül készített híres, Sankt Gallenben őrzőtt kolostor-terv nyújtja. Az ideális alaprajz a szentély bal oldalán jelez egy termet, melynek hét ablakmélyedésében egyszerre hét scriptor dolgozhatott. A scriptorium fölé, az emeletre szánták a könyvtárat. Később gyakran a keresztfolyosó (kerengő) keleti szárnyának emeletén, a káptalanterem fölött kapott helyet a könyvtárral együtt. A cisztercieknél a földszinten volt mindez, a kartauziaknál pedig ki-ki a saját cellájában dolgozott. Gyakran előfordult, hogy csak a nyitott keresztfolyosón volt elég fény az íráshoz. A sokszorosítást meggyorsíthatta, ha valaki diktált, és egyszerre többen írták ugyanazt a szöveget. A diktálás azonban magában hordta a félrehallás veszélyét, így az igényesebb kéziratokat mindig másolták.
 
A 13. században az egyetemek megalakulásával a könyvszükséglet óriásira nőtt, amelynek kielégítésére új sokszorosítási gyakorlat alakult ki. Az egyetemek felügyelete alá tartozó stationariusok (könyvkereskedők) a legfontosabb művekből tartottak olyan be nem kötött példányokat (exemplar), melyeknek néhány leveles egységeit (pecia) darabonként adták kölcsön lemásolásra. Így egyszerre többen is másolhatták ugyanazt a kódexet, ha nem is mindig az ívek sorrendjében. Azért, hogy a sorrendet el ne vétsék, a margóra felírták, hogy éppen hányas számú peciát (Párizs) kezdik vagy fejezik be (Bologna).
 
A kölcsönzésnek szabott ára volt, amit az egyetem ellenőrzött, s ugyanígy rendszeresen ellenőrizte az exemplarok hibátlanságát is. Bolognai eredetű kánonjogi kódexeink között Körmendy Kinga nemrégiben fedezett fel egy pecia-technikával másolt példányt (B.H. 117). A 15. században másfajta, de szintén hirtelen nagyra nőtt könyvigényt elégítettek ki a híres itáliai reneszánsz könyvfestőműhelyek. Vespasiano da Bisticci például 1453-ban Firenzében 45 másolóval 22 hónap alatt 200 kötetet állíttatott elő.
 
A scriptoriumokban a scriptorokon kívül emendatorok és illuminatorok is dolgoztak. Az előbbiek a scriptorok által ejtett hibákat javítgatták, az utóbbiak a könyvek díszítésével, iniciálék, miniatúrák, lapszéldíszek festésével foglalkoztak. Mivel a humanisták számára igen fontos volt a pontos, jó szöveg, kódexeiket gyakran saját maguk korrigálták nagy gonddal (Vitéz János). A sciptoriumból a kézirat a könyvkötőműhelybe került, de a mű reprezentatív kötéséről a megrendelő önállóan is gondoskodhatott (Vitéz János, Mátyás király).
 

AZ ÍRÁS
Európa a 11. század elején, amikor hazánk kapcsolatba került az írással, az írásbeliség hanyatlásának korszakát élte. Ez azt jelenti, hogy az írás nem volt jelen a társadalom mindennapi életében, a személyes érintkezésben, az üzleti és jogi ügyek intézésében, hanem jószerével csak a könyvekre korlátozódott. Ez tükröződik abban is, hogy csak könyvírás (textualis) létezett, az okleveleket is, ha mégis sor került kiállításukra, textualisszal írták. Az írásbeliség alacsony színvonala nem vonatkozott magára az írásra: az írástörténet legszebb, legkiegyensúlyozottabb betűkészletét, a Nagy Károly-féle írásreform (9. század) során bevezetett karoling minuscula 11. századi változatát használták ekkor. Ez az írás jellemzi legkorábbi kódexeinket és okleveleinket is (például a tihanyi apátság alapítólevelét, 1055.).
 
A 13. század az írásbeliség megújulásának kora, a gótikus íráskorszak kezdete. A városok fejlődésével, az egyetemek megjelenésével, a kereskedelem fellendülésével hirtelen megnövekedett az írásigény. Ezt nem lehetett gondosan rajzolgatott betűkkel kielégíteni. Egyfelől kialakult egy gyorsan írható használati írás, melyet a betűk leegyszerűsödése és a kurzivitás jellemez. Az oklevelek az ún. diplomatikus kurzívval készültek. Másfelől maga a könyvírás is továbbfejlődött, a korábbi kerek vonalak törtebbek lettek, akár a mérműves ablakok a románkori félkörívek után. A gothica textualis formata hamarosan teljesen megmerevedett, a ferdére vágott toll lehetővé tette vékony és vastag vonalak váltakoztatását, a betűtagokat teljesen egyformán alakították.
 
Ezt az egyhangú, merev, fegyelmezett írást elsősorban reprezentatív liturgikus kódexek másolásához használták. A könyvnyomtatás kezdetén a nyomdászok ezt a betűtípust vették át (textura). Az egyetemi írások sokkal lazábbak, kevésbé gondosak, s így gyorsabban írhatóak. Itáliában mindvégig idegenkedtek a hegyes-csúcsos formáktól, az ő gótikus írásuk a kerekded gothico-rotunda. Az Itáliából behozott jogi kódexek erről az írástípusról rögtön felismerhetőek.
 
11. századi minuscula – Szent Gellért, Deliberatio
Gothica textualis, 13–14. század fordulója, Párizs – Petrus de Tarantasia, Commentaria
(tunc defensus tunc si constituit)
Gothico-rotunda, XIV. század második fele – Bartholomaeus Brixiensis kommentárja Gratianus Decretumához
Gothico-cursiva textualis, XIV. század első negyede – A Gyulafehérvári Sorok kódexe
Bastarda, 1380 és 1410 között – Besztercei szójegyzék
(proprie communiter)
Gothica textualis formata, 1445. – Donatus, Grammatica minor, V. László tankönyve
Humanista textualis formata, 1483–1484. – Agathias, De bello Gothorum
Humanista cursiva libraria, 1470. – Trapezuntius, Compendium grammaticae
 
Írástípusok és írásfajták a 11-től a 15. századig

A kurzív írások a textualisszal párhuzamosan fejlődtek, s a 13. század végétől igényesebb változatait (cursiva textualis) könyvírásra is használták. Egyszerű küllemű, magánhasználatra készült prédikációs kötetek, egyetemi jegyzetek írása ez. A 14. században alakult ki a félkurzív bastarda, a nemzeti nyelvű kódexek – a magyar nyelvűek is – általában ezzel íródtak.
 
Az itáliai humanisták stílusigényének nem felelt meg a nehezen olvasható, szögletes gótikus írás, és szerették volna újra bevezetni kedvelt római klasszikusaik betűformáit. A karoling minusculában, melyet scriptura antiquának neveztek, az ókor írását vélték felfedezni, s ezt kezdték nagy gonddal utánozni. Tévedésüknek és a harmónia iránti érzéküknek köszönhetően mind az újkori kézírásoknak, mind a máig használt nyomtatott betűknek ez a tiszta, esztétikus írástípus lett az alapja. A textualis mellett mesterségesen kialakították a humanista írás kurzív változatát is, amit levelezésre és könyvek másolására egyaránt használtak. A scriptura gothica és humanistica a 15. században és a 16. század elején békés egymásmelletiségben éltek, meghatározott intézményekhez, művekhez és személyekhez kötődve, akár a középkori és a reneszánsz kultúra egésze.
 
A humanista írást a könyvnyomtatás vitte végleges győzelemre: a humanista textualis volt az antikva betűtípus alapja, a kurzív pedig az italicáé. Az újkori latin betűs folyóírás a levél-kurzívból fejlődött ki. (A német nyelvterületek újkori írásfejlődése a fentiektől eltértően a gótikus íráson alapult.)
Könyvkultúráról lévén szó, a használati írásokkal nem, csak a könyvírásokkal foglalkozunk. A scribere ’írni’ ige is a könyvírást, illetve a tisztázást jelentette, ami elsősorban mesterség volt. Az írástudó, a litteratus tudott fogalmazni és kurzív írással írni (dictare, notare), de egyáltalán nem biztos, hogy a könyvíráshoz is értett. Ezzel szemben egy szép írású scriptorról csupán az írás alapján nem kell nagyobb műveltséget feltételezni.
 

A NYOMTATOTT KÖNYV MEGJELENÉSE
A könyvnyomtatásról csak röviden szólunk. A könyvigény folyamatos növekedése a könyvmásolásnál hatékonyabb sokszorosítási eljárást sürgetett. E szükségletet elégítette ki Gutenberg zseniális találmánya: 1450 és 1455 között megjelentette öntött betűs eljárással készített híres 42 soros Bibliáját. 180 példány látott egyszerre napvilágot, ebből negyvenet pergamenre nyomtatott. A találmány jelentősége a sokszorosítás gyorsasága volt, egyébként az első nyomdák igyekeztek minél hívebben utánozni a kéziratokat. A kezdőbetűk és címsorok helye ugyanúgy ki volt hagyva az illuminátorok számára, mint a kódexeknél.
 
Ha a korai nyomtatványok egyes példányai kézirat-áron keltek is el, a könyvnyomtatás gyorsan terjedt, s a század hatvanas-hetvenes éveiben már a tömegfogyasztás szolgálatában állt. A megjelenő könyvek száma hirtelen nagyon megnőtt, s áruk jóval olcsóbb lett, mint korábban. A példányok elvesztették egyediségüket, de ennek előnye is volt: a szövegek állandósultak, a hibalehetőség kisebb lett. A szerény scriptorok helyébe nyomdák és kiadók léptek, a nyomtatott könyv pedig öntörvényű fejlődésnek indult.
Az első hazai nyomdát Budán – európai viszonylatban is korán – 1472-ben alapította Hess András. Valószínűleg Vitéz János invitálására jött, de végül kedvezőtlen történelmi pillanatban, Vitéz kegyvesztettsége és halála (1472) idején érkezett.
 
A Chronica Hungarorum (1473) és egy kis kötet (Basilius Magnus: De legendis poetis – Xenophon: Apologia Socratis) kiadása után csalódottan el is hagyta Magyaroszágot. Az országban – mint Európa keleti részében általában – hiányoztak az anyagi és kulturális feltételek egy nyomda tartós működtetéséhez. Borsa Gedeon ezt Varjas Béla számításaival illusztrálja:
 
“Az akkori Magyarország mintegy három és fél milliónyi lakosságából az írni és olvasni tudók számát mindössze tíz-húszezerre lehet csak becsülni, míg az egyetemeket jártakét csupán néhány százra. A hazai polgárság számban és anyagi erőben egyaránt köztudomásúan igencsak fejletlen volt. Az értelmiségiek alacsony jövedelmük mellett aligha gondolhattak a számukra méregdrága könyvek megvásárlására. Az anyagilag jobb helyzetben levő fő- és köznemesek viszont általában meglehetősen alacsony műveltségi szintjük miatt nemigen igényeltek könyveket.”
 
Ha nyomdát nem tudott is eltartani az ország, és Vitézhez hasonló mecénás sem akadt, a könyvnyomtatás óriási előnyeivel mindenki tisztában volt. A köztes megoldást a könyvkereskedők és könyvkiadók (bibliopola, librarius) jelentették, akik egyrészt népszerű külföldi könyveket árusítottak, másrészt hazai megrendelésre külföldön nyomtattak ki műveket. Így 1484-ben Mátyás király megbízásából Feger Theobald budai könyvárus Nürnbergben nyomtatta ki az esztergomi Missalét és Breviariumot, 1488-ban pedig ugyanő Brünnben és Augsburgban Thuróczy János Chronica Hungarorumát. A legbiztosabb üzletet a liturgikus könyvek jelentették.
 
Ezt a másik híres budai könyvkereskedő, Paep János is tudta, aki Velencében dolgoztatott. Missalék, breviáriumok és obsequialék (temetési szerkönyvek) mellett 1498-ban ő jelentette meg a híres középkori legendárium, a Legenda aurea magyar kiegészítését (Legendae sanctorum regni Hungariae).
 

A KÓDEXEK ÉS A NYOMTATOTT KÖNYVEK ÉRTÉKE
A könyvek ára a technikai újításokkal (papírgyártás, könyvnyomtatás) erősen csökkent, ezzel párhuzamosan pedig kiszélesedett az a réteg, mely könyvet vásárolhatott magának. A könyv értéke természetesen függött a nagyságtól, díszítettségtől, az illumináció kvalitásától, a szöveg minőségétől stb. A tömegáruval szemben a luxuspéldány mindig drága volt.
 
Lássunk néhány példát. Bártfa városa mint a Szent Egyed templom kegyura 1435 és 1437 között 28 (arany)forintot fizetett a templom új, a mise énekelt részeit tartalmazó gradualéjáért. A kódex három évig készült. 1493 és 1495 között ugyancsak a város Boldizsár eperjesi bérmásolóval a zsolozsma énektételeit tartalmazó antiphonariumot készíttetett, ami 105 forintba került, köttetése pedig nyolc forintba. Boldizsár scriptortól egy levél is fennmaradt 1494-ből, melyben pergamenre és az illuminátor kifizetésére kért pénzt, tehát egy igényesen díszített kódexről volt szó. Ahhoz, hogy a pénz értékével tisztában legyünk, tudni kell, hogy egy kisebb kanonoki javadalom egész évi jövedelme negyven forint körül volt, egy előkelő javadalomé pedig, ami már külföldi tanulmányokat is lehetővé tett, száz forint.
 
A gazdagon illuminált reneszánsz luxuskéziratok valóban vagyont értek. Egy Mátyás király számára Firenzében készített, de a halála miatt be nem fejezett háromkötetes Bibliáért (B.H. 1292) 1498-ban 1400 forintot kértek.
A nyomtatott könyv az átlagos kódexeknél is összehasonlíthatatlanul olcsóbb volt. Rosarius Márton pozsonyi kanonok 1497-ben a budai várban három forintért vett egy 1495-ben Velencében nyomtatott esztergomi Missalét (B.H. 1072). Maga jegyezte be ezt a kötetbe, azzal együtt, hogy Erdélyi János királyi alkincstartó támogatta őt a vásárlásban. A papok számára nélkülözhetetlen missaléért a három forint is sok volt egy közepes jövedelmű kanonoknak. A nagy műveltségű és tehetősebb Henckel János, aki váradi kanonokság után lett lőcsei plébános, később pedig Mária királyné udvari papja, általában beírta könyveibe, hogy mikor, hol és mennyiért vásárolta őket.
 
1509-ben egy 1479 és 1509 között nyomtatott, jogi munkákból álló kolligátumot (B.H. 1780) két forintért vett meg, ugyanekkor egy másik velencei nyomtatványt (B.H. 1778) is vásárolt Padovában egy forintért, bekötetlenül. Ugyanő 1516-ban Budán hat forintot fizetett Alexander de Hales filozófiai summája 1482-es nürnbergi kiadásának négy kötetéért (B.H. 1762).
 

A KÖNYVBESZERZÉS MÓDJAI
Az újonnan alapított kolostorokat az anyakolostor vagy az alapító és fenntartó személy (kegyúr) ellátta a legfontosabb liturgikus könyvekkel, később – általában kölcsönzött mintapéldányokról – lemásolták azt, amire szükségük volt. A székesegyházaknak ugyancsak voltak másolóműhelyei, könyvállományuk a kanonoki hagyatékokkal is gyarapodott. Az iskolákban a diákok maguk másolták tankönyveiket, a gazdagabbak külföldi tanulmányaik során megvásárolták a szükséges kódexeket. A könyvvásárlás a nyomtatott könyvek megjelenésével lett igazán általános.
 
A másolás-másoltatás és a vásárlás mellett sokan adomány vagy örökség útján jutottak könyvek birtokába. Mivel a könyv nagy kincs volt, a végrendelkező gondoskodott róla, hogy hagyatéka ne jusson méltatlan kezekbe.
Az új könyvtulajdonos – intézmény vagy magánszemély – gyakran beírta nevét a könyvbe (possessorbejegyzés). Könyvtörténeti szempontból még szerencsésebb, ha valaki a tulajdonlás ténye mellett Henckelhez hasonlóan a vásárlás helyét és idejét is feljegyezte, vagy azt, hogy a könyvet kitől és mikor örökölte, vagy kire és mikor hagyta. A tulajdonosbejegyzést a 15–16. században helyettesíthette az előkelő megrendelő címere is.
 
“Collegij Christi Strigoniensis” – Az esztergomi Collegium Christi
tulajdonosbejegyzése – B.H. 98.
“Liber monasterij sororum de insula leporum” – A Nyulak szigeti domonkos apácakolostor tulajdonosbejegyzése, B.H. 1587.
Vitéz János címere – B.H. 68.
Mátyás király címere – B.H. 46.
Bakócz Tamás címere – B.H. 870.
 

A KÖNYVEK TÁROLÁSA
A liturgikus könyveket általában a sekrestyében helyezték el, hogy a szertartáshoz mindig kéznél legyenek. Az értékes könyvek helye a kincstár volt. Mivel a kolostorokban közös felolvasás az étkezéseken kívül a keresztfolyosón is folyt, az erre a célra szánt könyveket gyakran tartották ott egy fával kibélelt falifülkében. Pannonhalmán ma is látható egy ilyen Mátyás-kori fülke a templom bejárata (porta speciosa) mellett. A tárolás egyik módja a könyvesláda volt, de ha gyarapodott a könyvek száma, ezeket már könyvszekrényben (armarium) helyezték el.
 
Ehhez önálló könyvtárszoba is társulhatott. Európai viszonylatban is különösen értékes a bártfai Szent Egyed templom 1480 körül készített könyvszekrénye, amely ma a Nemzeti Múzeumban látható. Eredetileg a templom sekrestyéje fölötti Szent Katalin illetve Szent Borbála kápolna nyugati részében lehetett, amelyet később a kápolnáról könyvtár céljára leválasztottak. A gyakran használt és eseteg idegenek által is forgatott könyveket olvasópulthoz láncolták (láncos könyvek). A könyvek őre a plébániákon a sekrestyés, a káptalanokban az őrkanonok, a kolostorokban ugyancsak a custos volt.
 
A bártfai könyvszekrény

Önálló könyvtáros csak a reneszánsz könyv- és könyvtárkultúrával jelent meg nálunk. Az első előhírnökre Jakó Zsigmond hívta fel a figyelmet: a váradi tűzvész után, Andrea Scolari püspöksége idején (1409–1426) költöztették át a könyvtár maradványait a sekrestyéből a székesegyház nyugati kapuja fölötti Szent Katalin kápolnába. Scolari, aki Váradot “a 15. század elején az olasz művelődési áramlatok legfontosabb hazai központjává fejlesztette”, a könyvgyűjtemény gyarapítását is szívügyének tekintette. A kápolna és a könyvtár igazgatását Miklós fia Antal klerikusra bízta, az évi 25 forintos javadalommal anyagi alapot is biztosítva a gyűjtemény gondozására.
 

A KÖNYVEK NYILVÁNTARTÁSA
A könyveket nagyobb könyvtárakban tartalmuk szerint csoportosították, s az egyes szakokat az ábécé betűivel látták el (A = Biblia, B = Commentarii, C = Patres stb.). A könyvállványokra felírták a szakcsoport betűjét és megszámozták a polcokat. Végül a könyvre ráírták az állvány betűjelét, a polc számát és a polcon belüli sorszámot, másutt csak a szakot és a sorszámot. Példaként a gamingi (Ausztria) kartauziak egy feljegyzését említjük: 1432-ben 23 forintért adtak el három liturgikus könyvet az Eger melletti segedelem-völgyi kolostor perjelének, s ingyen odaadták még a D 60, T 7, V 14 stb. “titulusú” kódexeket. Kisebb könyvtárakban ennél sokkal egyszerűbben jártak el, esetenként a kötéstáblára vagy a könyv gerincére, metszésére felírták a rövidített címet.
 
A könyvekről jegyzéket készítettek, mely leltárként szolgált, ezzel adták át az állományt – az egész kincstárral együtt – az új custosnak. A hazai leltárakban általában csak elnagyoltan szerepel a könyvek címe. Mivel a könyv azonosíthatósága a lényeg, inkább kitértek az írásra vagy a kötésre. A veszprémi Szent Mihály székesegyház középkori állományából egyedül a Meskó püspök (1357–1367) számára készült Pontificale (főpapi szertartáskönyv, B.H. 878) maradt fenn, ennek leírása a veszprémi káptalan 1429 és 1437 között készült könyvjegyzékében így szerepel: “… egy igen nagy betűkkel írott könyv, mely bizonyos ünnepélyes miséket és minden püspöki áldást tartalmaz, amelyet Mesko püspök úr készíttetett; finom szövetből van a fedele, s rajta selyemből szőtt kereszt”. Ezzel szemben a 15. század eleji zágrábi könyvlajstrom nagyon szakszerű. Megadja az egyes könyvek kezdőszavait (incipit), az első levél rectójának utolsó szavait (loca probationum = bizonyító helyek) és a könyv zárszavait (explicit).
 
A könyvjegyzékekbe rendszeresen beírták, hogy egy adott művet éppen ki használ vagy melyik kolostornak adták kölcsön másolásra, illetve kinek a hibájából veszett el stb. Ezek a bejegyzések a középkori könyvhasználat nagyon fontos forrásai.
 

Ajánlott irodalom
Borsa Gedeon: Könyvtörténeti írások. I. A hazai nyomdászat, 15–17. század. Országos Széchényi Könyvtár, Bp., 1996. 11–115.
Egy magyar kolostor könyvvásárlása 1432. In: Könyv és könyvtár 74. (gamingi kartauziak)
Jakó Zsigmond–Manolescu, Radu: A latin írás története. Európa Könyvkiadó, Bp., 1987.
Jakó Zsigmond: Várad helye középkori könyvtártörténetünkben. Könyvtártörténet – könyvtárosi gyakorlat. In: Írás, könyv, értelmiség. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976. 138–168.
Körmendy Kinga: A 14–15. századi bolognai egyetem könyvkultúrájának egy magyar vonatkozású kódexe. Magyar Könyvszemle 110 (1994) 1–15.
Rouse, Richard H.–Rouse, Mary A.: A könyvkereskedelem a párizsi egyetemen a XIII. század második és a XIV. század első felében. In: A könyves kultúra. XIV–XVII. század. I. Szerk. Monok István. Scriptum Kft., Szeged, 1992. 11–57.
Sarbak Gábor: Bevezetés a latin kodikológiába. In: Bevezetés az ókortudományba. I. Szerk. Havas L., Tegyey I. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996. 207–222.
Wattenbach, Wilhelm: Das Schriftwesen im Mittelalter. Leipzig, 18963.
 
III. KÖNYVHASZNÁLAT A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON
 
A KÖNYVKULTÚRA KEZDETEI (11–12. SZÁZAD)
Az első könyveket a térítő, majd az állam- és egyházszervezésben részt vevő szerzetesek és világi papok hozták magukkal. Ezek egyrészt a saját liturgikus kötelezettségeikkel kapcsolatos szerkönyvek vagy egyéb megbízatásaikhoz használt segédkönyvek voltak, másrészt mintapéldányok az újonnan alapított egyházi intézmények számára.
 

Püspökségek és keresztelő egyházak
Szent István király az országot tíz püspökségre (egyházmegyére) osztotta, második törvénykönyvének sokat idézett első cikkelyével pedig megvetette a parochiális egyházak (plébániák) hálózatának alapját. Elrendelte, hogy minden tíz falu építsen közös templomot, és a törvényben részletezett módon gondoskodjék annak fenntartásáról is. Az egyházi felszereléseket a király adja, a papokat és a könyveket viszont a püspöknek kell biztosítania.
Mindez persze nem valósult meg rögtön, valójában Szent László korára (1077–1095) kezdtek megszilárdulni a jelzett intézményi keretek. A püspöki székesegyházakat és néhány más, jelentős királyi alapítású egyházat kiszolgáló papi testületet ekkor kezdték káptalannak nevezni. A székesegyházak mellett az egyházmegyei papi utánpótlás nevelésére megszervezték a rendszeres oktatást, létrejöttek a székesegyházi (káptalani) iskolák.
 
Szent Gellért püspök († 1046) 14. századi Nagylegendája kissé anakronisztikusan, de mindenképpen szemléletesen írja le, hogyan sereglettek Marosvárra a diákok és a jövevények, akiket Valter mester lelkesen tanított meg olvasni és énekelni, a püspök pedig pappá szentelte őket. Amikor már túl sok volt a tanulni vágyó ifjú, Gellért Fehérvárról kért segítséget, ahol a helyettes magisztert sikerült megnyernie, aki fogta a könyveit, Marosvárra utazott, s ő lett az új lector, Valter pedig ettől kezdve csak az énektanításnak szentelte magát.
 
Székesegyházi iskolára vonatkozik az első (fennmaradt) Magyaroszágra küldött magánlevél is. Fulbert chartres-i püspök 1008 és 1022 között Bonipert pécsi püspöknek írta válaszul. Bonipert nyilván a székesegyházi iskola számára kérte és kapta meg püspöktársától Priscianus latin grammatikáját, a középkor egyik legfontosabb tankönyvét.
 
Az egyházmegyék könyvigényét a káptalani scriptoriumok igyekeztek kielégíteni. Egy nagyobb Árpád-kori templomban a liturgia végzéséhez több könyvre volt szükség. Mindenekelőtt egy sacramentariumra, mely a mise imádságait tartalmazza, a hozzá kapcsolódó rituale pedig a szentségek kiszolgáltatásának szertartását. A mise énektételeit az antiphonale missaeből, más néven gradualéból énekelték, egy-egy ünnep leckéjét és evangéliumi szakaszát (perikópa) pedig a pap vagy közvetlenül a Bibliából recitálta vagy egy perikópás- illetve evangéliumos könyvből. A zsolozsmázáshoz rendelkeznie kellett egy himnuszokkal kiegészített zsoltáros könyvvel (psalterium), és a zsolozsma énektételeit tartalmazó liber responsalisszal, más néven antiphonale officiival.
 
Egy új püspökség könyvekkel való ellátása viszont az egész magyarországi egyház összefogását szükségessé tette. Szent László 1092 körül alapította a zágrábi püspökséget. Az alapítás alkalmából adományozott szerkönyvek közül három ma is megvan Zágrábban. A püspöki áldásokat tartalmazó Benedictionale (B.H. 2892) az esztergomi érsek adománya volt, a Szent Margit-Sacramentarium (B.H. 2919) egy Szent Margit titulusú bencés apátságból származott, a főpapi szertartásokat tartalmazó Hartvik-féle Agenda pontificalis (B.H. 2947) pedig a győri püspöktől.
 
A 11–12. századból mindössze néhány kódex maradt meg a székesegyházak könyvanyagából. Talán az esztergomi székesegyház számára készült a 11. század végén egy rajna-lotaringiai vidékről hozott mintapéldány alapján a Szelepcsényi Evangelistarium (B.H. 2322). Ebben az evangéliumi szakaszok már az egyházi év rendjében követik egymást, s az ünnepek között szerepel Szent Adalbert, az érsekség patrónusa is. A fehérvári káptalani iskolában íródott liturgikus és zenei kultúránk egyik fontos emléke, a Codex Albensis (B.H. 1326). A gyenge latin tudású növendék diktálás után, sok hibát ejtve írta le a zsolozsma végzéséhez szükséges énekeket.
 
A teológia önálló művelésére nem alakult ki intézmény. Gellért püspök, a velencei származású, Szent Benedek-rendi szerzetes tanultságát és a teológia művelése iránti elkötelezettségét is otthonról hozta magával. Különböző bibliai könyvekhez írott kommentárjaiból csak A tüzes kemencébe vetett három zsidó ifjú énekéhez (Dániel próféta) írott magyarázata (Deliberatio) maradt fenn (B.H. III/71). A művet nem hazai szükségletre, hanem a salzburgi bencés Isingrim kérésére írta, a fennmaradt másolat is Salzburgban készült. Azt, hogy a forrásul szolgáló kódexekhez hogyan jutott, nem tudjuk. Mindkét legendája tanúsítja azonban, hogy utazásai közben a kordén ülve folyton olvasott. Nemrég került elő elveszett prédikációs könyvének (B.H. III/75) zárszava. Eszerint Gellértet egyházmegyéjének viszonyai késztették homiliák írására: a még félig pogány határvidéken a frissen felszentelt, egyszerű papoknak lelki táplálékra volt szüksége.
 

Bencés könyvjegyzékek és könyvek a 11–12. századból
Nemcsak néhány aktív külföldi bencés szerzetes segédkezett Gézának és Szent Istvánnak az ország krisztianizálásában, s az egyházi és udvari írásbeli teendők végzésében, hanem a rend maga is megtelepedett nálunk az államalapítást közvetlenül megelőzően. Gazdag, kiváltságos, királyi alapítású monostorok mellett számtalan kis nemzetségi monostor született rövid idő alatt: a rend hazai virágkora a 11–13. század volt. A nagyobb kolostorokban az új szerzetes-generációk nevelésére iskolák nyíltak, s megkezdődött a liturgikus és iskolai könyvek másolása is. Három fennmaradt vagyonleltár viszonylag pontosan tájékoztat a 11. század végi magyarországi bencés könyvhasználatról.
 
Szent László király 1093 körül oklevélbe foglaltatta a pannonhalmi Szent Márton kolostor vagyonát. Az ingó és ingatlan vagyontárgyak sorában helyet kaptak a kolostor könyvei is. Ez a legkorábbi teljes magyarországi könyvjegyzék, mely koránál fogva európai viszonylatban is jelentős, tartalmát tekintve pedig 11. századi könykultúránk legfontosabb, jól feldolgozott dokumentuma. Az oklevél 80 kötetet sorol fel, egy kötet azonban több művet is tartalmazott, így ez mintegy 200-250 művet jelent.
 
A kolostor alapítására (996) a bencés reformok idején került sor, melyek célja a Szent Benedek († 550 k.) és Nagy Szent Gergely († 604) által hirdetett szerzetesi eszményekhez való visszatérés volt. Ebben fontos szerepet kapott a liturgia elmélyült végzése, méltó keretei, melyet befelé forduló, aszketikus életvitel kísért. A Szent Márton kolostorban a vagyonleltár idején 12 szerzetes élt a laikusokon és az iskolásokon kívül, a könyvállomány e közösség igényeit elégítette ki. A fentiek alapján nem meglepő, hogy a kódexek fele liturgikus rendeltetésű. Hat evangéliumos könyv, két lectionarium, hat misekönyv, két graduale és egy szekvenciás könyv a misézés segédkönyvei. A zsolozsma énekeit a nocturnalisok, az antiphonalék és a himnariumok tartalmazzák, a Bibliából, homiliariumokból, passionalékból pedig az éjszakai zsolozsma során olvastak fel meghatározott részleteket.
 
Szent Benedek 530 körül összeállított Regulájában előírta, hogy azt a novíciusoknak a rendbe való végleges belépés előtt háromszor olvassák fel, s azután is gyakran olvassák, nehogy elfeledjék. A későbbi általános gyakorlatban ez a Regula napi olvasását jelentette. Pannonhalmán két példányban volt meg, a 9. századi reformer, Aniane-i Benedek kommentárjával együtt. A Regula arról is szól, hogy “a testvérek étkezésénél nem szabad hiányoznia a felolvasásnak” (38. fejezet). Zsolozsmán kívüli felolvasásra reggel a káptalanteremben került sor, napközben a refektóriumban az étkezések idején, s végül este a kompletorium előtt a keresztfolyosón, ez utóbbi volt az úgynevezett kolláció. Ezekre az alkalmakra maga Benedek Cassianus Collationes patrum című, teológiai tartalmú fiktív beszélgetéseit, és a Jeromosnak tulajdonított, 6. század eleji legendagyűjteményt, a Vitae patrumot ajánlotta. Mindkettő megvolt a bencések könyvtárában. De felolvastak még minden bizonynyal Nagy Szent Gergely Szent Benedek életrajzából (Dialógusok 2. könyve), a kolostor patrónusának, Szent Mártonnak Sulpicius Severus-féle vitájából, az idézett homiliáskönyvekből, a szentek életét tartalmazó passionaléból és Szent Ágoston beszédeiből is.
 
Magánolvasásra szánt művek inkább Szent Ágoston tanítványának, Julianus Pomeriusnak az aktív és a szemlélődő életről szóló morális fejtegetései, Nagy Szent Gergely pápa Regula pastoralisa és a Jób könyvéhez írt kommentárja. Ide tartozik még a 7. századi sevillai polihisztor, Isidorus enciklopédikus műve, az Etimológiák húsz könyve, s az ő, valamint a 8. századi frank Defensor egy-egy szentencia-gyűjteménye. Nem nagy, de egészében véve korszerű teológiai könyvtár volt ez.
 
A könyvjegyzékben felsorolt ókori szerzők művei, Cicero Catilina elleni beszédei, Lucanus Pharsaliája, két Donatus-féle grammatika és három kötet a Catónak tulajdonított bölcs mondásokkal, a kolostori iskola tankönyvei voltak.
A kolostor liturgikus könyvei a sekrestyében, a többi feltehetően a keresztfolyosón, illetve az iskolában volt elhelyezve.
 
Az iskola színvonaláról és a könyvek használatáról azok az irodalmi művek tanúskodnak hitelesen, melyek a kolostorhoz köthetők. Ilyen Mór pécsi püspök Zoerardról és Benedekről, a két szentéletű zoborhegyi remetéről írott legendája. Mór Benedeket iskolás korában a Szent Márton hegyi kolostorban (Pannonhalmán) saját szemével látta, később pedig a kolostor apátjaként a szenttel történt csodás események fültanúja volt. A legendaszerkesztés módját és a hagiográfiai eszközök kiegyensúlyozott használatát azonban már olvasmányai, s a mindennapi liturgikus gyakorlat során sajátította el.
Hasonló a helyzet az Imre-legenda ismeretlen szerzője esetében is, aki viszont Mórt ismerte, a Regula nyelvezetét használja és a legenda középpontjába a cölibátus eszményét állítja. A szüzességet magasztaló szavai Smaragdus Adhortatio ad sponsam Christi című művéből származnak, mely ugyancsak megvolt a kolostor könyvtárában.
 
A következő évtizedekben a könyvtár bizonyára tovább gyarapodott. A velencei Cerbanus, Maximus görög hitvalló szeretetről szóló művének Pásztón készített latin fordítását Dávid pannonhalmi apátnak (1130–1151) ajánlotta. Előszavában elismerően szól a kolostorról, mely “a szent atyák életében, tanító műveiben és sokféle szentírásmagyarázó munkában bővelkedik”. Maximus és Johannes Damascenus nyugati recepciója pannonhalmi közvetítéssel ment végbe.
Két másik korai alapítású bencés kolostor könyveiről későbbi, hamis okleveleikből értesülünk. Az 1015-re datált pécsváradi alapítólevél ugyan a 13. század elején készült, de a belefoglalt könyvlista egy hiteles, 11–12. századi vagyonösszeírásból származhat. A felsorolt 35 kötet két Regula és két bibliamagyarázat kivételével liturgikus könyv. Ezek nyilvánvalóan csak a sekrestyében elhelyezett kódexek lehettek.
 
A szentéletű Günther, majd Szent Gellért remetéskedett abban a királynéi udvarházban, ahol 1030 körül talán maga Gizella alapította meg a bakonybéli monostort. A Szent László-kori könyvállományról egy hamis birtokösszeírás hitelesen, bár szűkszavúan vall. Három rendkívül értékes evangéliumos könyv szerepel a kincsek között, ezek közül egyet arany betűkkel, kettőt pedig ezüst betűkkel írtak. A hagyomány szerint a codex aureust Gizella királyné adományozta a kolostornak, s a kor szokásának megfelelően a szerzetesek ebbe jegyezték be legfontosabb okleveleiket. A jegyzék a könyvek számát nyolcvannégyben adja meg, ami nagyjából megfelel a pannonhalmi állománynak.
Mára a jegyzékekben felsorolt kódexekből egyetlen darab sem maradt fenn. Még középkori hazai használatú Regula sem, pedig az minden kolostorban megvolt, és el sem avult úgy, mint a liturgikus könyvek egy része egy-egy reform után. Mégis van két olyan értékes kódexünk, melyekről érdemes önállóan is szólni, mert a könyvjegyzékek általánosságainál jóval többet elárulnak a könyv valóságos szerepéről a bencések mindennapi életében.
 
A legkorábbi és művészettörténeti szempontból a legértékesebb ezek közül a Csatári, más néven Admonti Biblia (B.H. 223). A 12. században még rendszeresen használtak Bibliát a liturgiában, amennyiben a zsoltárokat és a zsolozsma bibliai olvasmányait közvetlenül ebből recitálták. Emellett anyagánál, díszítettségénél fogva különlegesen nagy értékű műkincs is lehetett, mely mint ilyen, az alapítói reprezentációhoz tartozott. A fenti kétkötetes óriásbiblia a románkori könyvfestészet remeke, a 12. század harmincas éveiben készült. Talán a Gutkeled család adományozta kegyúrként az 1138-ban Csatáron (Zala megye) általa alapított bencés monostornak. Néhány, a monostorral kapcsolatos fontos eseményt utóbb bejegyeztek a Bibliába. A kis magánalapítású nemzetségi monostorokat az alapító és udódai többé-kevésbé saját tulajdonuknak tekintették, így nem meglepő, hogy 1262-ben, amikor a Gutkeled-nembeli Vid mester anyagilag megszorult, a monostor kincset érő kódexét 70 márkáért elzálogosította. Mivel a kódex a zálogból többé nem került elő – hamarosan az admonti kolostorban bukkant fel –, Vid mester két birtokkal kárpótolta az apátságot. Erről az aktusról a zalavári konvent oklevelet állított ki. Az oklevél jelzi egyrészt a kegyúri hatalom korlátait, másrészt az írásbeliség szerepének megnövekedését a vagyoni ügyek intézésében.
 
A Pray-kódex (B.H. 797) 12. századi könyvkultúránk egészen más rétegeire vet fényt. Mai formájában kolligátum, melynek legterjedelmesebb része egy ritualéval kiegészített sacramentarium. A ritualéban a temetési szertartás után olvasható az első összefüggő magyar nyelvű szövegemlék, a mindenki által ismert Halotti Beszéd. A sacramentarium elé kötötték Konstanzi Bertold Micrologus című szertartástani kézikönyvét, ami jelzi, hogy a szerzetesek a liturgiát nem csak előírásszerűen végezni, hanem ismerni, érteni is akarták. (Pannonhalmán a 9. századi Amalarius műve szolgált hasonló célt.) A Gömör megyei jánosi bencés kolostorban 1192 és 1195 között másolt kódex a garamszentbenedeki és a deáki monostorokon keresztül 1241 körül került a pozsonyi káptalan birtokába. Itt hozzákötötték a Könyves Kálmán korabeli zsinati határozatokat és a 897–1187 közötti eseményeket elbeszélő Pozsonyi Évkönyveket. A folyamatosan kiegészítgetett kódex nem egyetlen liturgikus funkciót töltött be, hanem az idők folyamán sokszínű kézikönyvvé vált. A pozsonyi káptalan 1813-ban a Nemzeti Múzeumnak adományozta, ma az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. Az igényes, de viszonylag szerény küllemű kézirat valamennyi középkorral foglalkozó hazai diszciplína számára elsőrangú forrás.
 
A premontreiek 1130 körül III. István kezdeményezésére telepedtek le Magyarországon, a ciszterciek IV. Béla ösztönzésére 1142-ben alapították Cikádoron első kolostorukat. A könyvpusztulás e két rend esetében olyan nagy volt, hogy nem tudunk önálló fejezetben szólni róluk. Egy érdekes adatra mégis érdemes kitérni. Az egresi ciszterci monostort Pontignyből alapították. A francia anyamonostor egykori könyvjegyzékében nyolc kötet címleírása mellett szerepel az “in Ungaria” bejegyzés. Ezeket vagy lemásolásra adták kölcsön, vagy az új kolostornak adományozták. Az egyházatyák művei mellett a szinte kortárs teológusokat, Anzelmet és Chartres-i Ivót sem akarták nélkülözni a távolba szakadt rendtagok.
 

A királyi udvar könyvei
A királyi udvarban a 11. század elején külföldi származású szerzetesek, klerikusok látták el a mindennapi írásos teendőket, akik közül a legjobbakra az államszervezéssel, annak működtetésével és a királyi reprezentációval kapcsolatban komoly irodalmi megbízatások is hárultak. Szent István nagy gonddal taníttatta fiát, amit az Imre-legenda is hangsúlyoz. Tudatosan készítette fel az uralkodásra: számára íratta meg – talán Asztrik esztergomi érsekkel – az Intelmeket, a legfőbb uralkodói elveket összefoglaló királytükröt.
 
Szent László király (1077–1095) kezdeményezésére 1083-ban szentté avatták István királyt, Imre herceget, Gellért püspököt és a két zoborhegyi (Nyitra mellett) remetét, Zoerardot (Andrást) és Benedeket. A magyar egyház és egyúttal a dinasztia megszilárdulását is jelképezte ez a számszerűségében teljesen egyedülálló aktus. A szentek legendáit rögtön megíratták (a két remetéé már készen volt) és felvették a zsolozsma olvasmányai közé. Könyves Kálmán király (1095–1116) azonban Szent Istvánról egymást követően két újabb legendaváltozatot készíttetett (Kisebb Legenda, Hartvik-legenda), ami jelzi, hogy mennyire tisztában volt e szent olvasmányok politikai súlyával. Ő maga tanult, olvasott ember volt, amit a “könyves” jelző mellett II. Orbán pápa 1096-ban hozzá írott levele is bizonyít. A pápa Odilo, St. Gilles-i apáttól arról értesült, hogy az új király a teológiában és a kánonjogban szokatlanul járatos.
 
A királyi udvarban a 11. század közepe óta hivatalos történetírás folyt. Ennek maradványait sajnos csak Kézai Simon Gestája és a 14. századi krónika-kompozíció őrizte meg. Az első fennmaradt történeti mű Anonymus Gesta Hungaroruma. III. Béla király (1172–1196) névtelen jegyzője már külföldön (Franciaország?) végzett komolyabb stúdiumokat. Olvasmányai között említi Dares Phrygius Trója-regényét, a Gestából pedig kitűnik, hogy ismerte Regino prümi apát († 915) világkrónikáját, a középkori Nagy Sándor-regényt és Hugo Bononiensis († 1128) Rationes dictandi prosaice című, a fogalmazás, illetve a levélírás mesterségére tanító mintakönyvét.
 
A jogi írásbeliség első központi szerve a capella regia (királyi kápolna) volt, melyhez a királyi ereklyék, a palotakápolna és az udvari papság tartozott. Ez kezdetben nem jelentett egyben komoly irodát is. Az oklevélnyerők a kész – káptalanokban, kolostorokban megíratott – okleveleiket nyújtották be ide megpecsételésre. A fordulat III. Béla idejében következett be, ekkor szerveződött a capella regiából kiváló kancellária önálló hivatallá, s kezdődött meg a szervezett oklevéladás.
 

AZ ÍRÁS ÉS A KÖNYV SZEREPÉNEK NÖVEKEDÉSE
A 13. SZÁZADTÓL A 15. SZÁZAD KÖZEPÉIG
A 13. századtól egyre nagyobb igény mutatkozott arra, hogy magánemberek és közösségek a jogaikat és egyéb fontos ügyeiket írásba foglaltassák. Ezzel gyors fejlődésnek indult egy sajátos magyar jogintézmény, a hiteleshely. Külföldön közjegyzők intézték a magánjogi írásbeliséget, nálunk káptalanok és nagyobb (bencés, premontrei és johannita) konventek állítottak ki saját, hiteles pecsétük alatt közhitelű okleveleket. Emellett ugyanezek az intézmények tanúként a jogszolgáltatásban is részt vettek. A hiteleshelyi teendők ellátásával a kolostorok egy része nemcsak kiszakadt eredendő elszigeteltségéből, hanem a káptalanokkal együtt fontos, világi írásbeli feladatkört töltöttek be évszázadokon át. Mindez az adott egyházi intézmény könyvtárára, s tagjainak jogi érdeklődésére is befolyással volt.
 
A 13. század két nagy eseménye, az egyetemek és a kolduló rendek megjelenése ugyancsak meghatározó jelentőségű volt a magyar művelődésre nézve.
A gyors városiasodás a 12. század végén és a 13. században az európai kultúra fejlődésének óriási lendületet adott. A nagy városok mágnesként vonzották a tanárokat és a tanulni vágyó diákokat. A spontán kialakult híres iskolaközpontokat – a magisterek és a scholarisok önálló jogokkal felruházott, céhszerű tömörüléseként – a 13. században nyilvánították hivatalosan egyetemmé. Az egyetemek egyúttal tudományos központok is voltak, ahol a fegyelmezett gondolkodást a megismerés eszközének, megtanulható mesterségnek, technikának tartották. Ennek jegyében teremtették meg a kor legkiválóbb mesterei a skolasztikus teológiát és filozófiát, s tették a római joggal (civiljog) egyenrangú tudománnyá a kánonjogot (egyházjog). A kor másik nagy szellemi élménye a misztika, mely a világot nem a ráció, hanem az érzelem útján ragadja meg.
 
Az újfajta műveltséget a külföldi egyetemet járt magyar világi papok és szerzetesek közvetítették, akik tudásukkal együtt könyveiket is hazahozták. A könyv az élet természetes velejárója lett számukra is: munkaeszköz, s emellett személyes érdeklődésük kifejezője.
A városokhoz és az ebből fakadó szegénységi mozgalmakhoz kapcsolódik a domonkos- (1216) és a ferences rend (1223) megszületése és pápai jóváhagyása is. A ferencesek elsősorban életpéldájukkal, a domonkosok pedig a tudás erejével kívánták a tömegeket az igaz hit útján megtartani. Legfőbb eszközük a hivatásszerű prédikáció volt. Központi rendházaik beépültek az egyetemekbe, oktatási rendszerük központosított és igen szigorú volt. A jól felkészült prédikátorok a személyes szegénység jegyében a legeldugottabb városok nyomorultjainak is hitelesen hirdethették Krisztus evangéliumát. A két kolduló rend mind az egyetemi kultúrára, mind a népi vallásos mozgalmakra közvetlen befolyást gyakorolt. Magyarországi megtelepedésük után a teológia oktatásában, a korszerű prédikálásban és a legszegényebb rétegek értő lelki gondozásában egyaránt ők jártak élen.
 

A kolduló rendek hazai megjelenése és gyors térhódítása
A domonkosok és a ferencesek nem sokkal a pápai megerősítés után megjelentek Magyarországon. Szent Domonkos a bolognai egyetemen nagy hírnévre szert tett magyar jogtudóst, Paulus Hungarust bízta meg a magyar provincia megszervezésével 1221-ben. A ferences rendtartományt 1232-ben alapították. Kolostorokat – a korábban megtelepedett szerzetesrendekkel szemben – kizárólag városokban építettek, mivel fő feladatuknak a városi lakosság lelki gondozását tekintették. Népszerűségüket, gyors terjedésüket jelzi, hogy 1350-ben a domonkosoknak 38, a ferenceseknek 51 rendháza volt az országban.
 
A domonkos rendbe csak írni-, olvasni tudó fiatalembert vettek fel, 18 éves kortól. Egy-egy rendtartományban két-három rendi főiskola, úgynevezett studium particulare működött, a novíciusokat ezekben oktatták. Először a középkori értelemben vett “szabad művészeteket” sajátították el, a grammatikát, az írásművek szerkesztésének technikáját (retorika címen), logikát és természetfilozófiát, ezután középszintű teológiai oktatásban részesültek. Minden rendtartományban szerveztek egyetemi színvonalú rendi főiskolát, studium generalét is, ahol komoly teológiai képzés folyt. A budai főiskolát 1304-ben fogadták el hivatalosan. A tartománynak gondoskodnia kellett arról, hogy egyszerre legalább két rendtag tanuljon külföldi egyetemen. A rend igen nagy gondot fordított a stúdiumokra, hogy tagjait a prédikátor hivatásra megfelelően felkészítse. (A domonkosok latin neve Ordo Praedicatorum.)
1254-ben a kétévente tartott egyetemes gyűlést (capitulum generale) Budára hívta össze a rend, ezen Humbertus de Romanist választották meg általános rendfőnökké. A generalis magister a “budai határozatokhoz” körültekintő kommentárt írt, melyben részletesen megjelölte a könyvtáros feladatait is.
 
A könyvtáros fráternek a könyvek megbízható tárolása és nyilvántartása mellett gondoskodnia kellett a könyvtár folyamatos gyarapításáról. Azokat a könyveket pedig, amelyeket állandóan használtak, pulpitusokon kellett megláncolva tartani. Ezek közé tartozott egy glosszázott és egy kommentár nélküli Biblia, bibliai konkordanciák (párhuzamos helyek gyűjteménye), néhány egyházjogi könyv, egy erkölcstani kézikönyv, legendák és prédikációs kötetek. Emellett természetesen a teológiai oktatás alapkönyvei, Petrus Lombardus Sententiarum libri IV című műve és Petrus Comestor Historia scholasticája. Petrus Lombardus († 1160) a legfontosabb dogmatikai kérdésekkel kapcsolatban összegyűjtötte és rendszerezte az egyházatyák véleményét (sententiae), Petrus Comestor pedig a bibliai történeteket foglalta össze “iskolai célra” röviden, de a teológiai használhatóságot szem előtt tartva. E legfontosabb könyvek a hazai rendházak többségében is megvoltak.
 
Egy Párizsban járt magyar domonkos hozhatta magával a 14. század elején azt az egyetemi kolligátumot, mely Petrus de Tarantasia – a későbbi V. Ince pápa – Szentencia-kommentárját és Aquinói Tamás Quaestiones de beatitudine című előadás-sorozatát tartalmazza (B.H. 368). Petrus de Tarantasia Szent Tamás tanártársa volt a párizsi egyetemen, a fenti anyagot 1269 és 1272 között adták elő.
 
A napi prédikációs gyakorlatban a rendtagokat a sermonariumok (prédikációgyűjtemények) segítették. Ezek rövid latin beszédvázlatokat tartalmaztak, melyeket a prédikátor szabadon bővíthetett, alakíthatott a prédikáció során. A prédikáció a rendházon belül latinul folyt, a híveknek természetesen anyanyelven. Négy olyan 13–14. századi domonkos sermonarium ismert ma – elsősorban Vizkelety András kutatásainak köszönhetően –, melyek a legfrissebb, legmagasabb szintű párizsi és itáliai prédikációs anyagot közvetítették. A legkorábbi a budai rendházban készülhetett a 13. század végén. Szerzője minden bizonnyal Franciaországban tanult, skolasztikus sermo-vázlatai nem maradnak el a párizsi mintáktól. Gyűjteményének csak egy 15. században másolt példánya maradt fenn, amely a megtévesztő Pécsi egyetemi beszédek címmel vált ismertté (B.H. 2028). Az Ómagyar Mária-siralmat őrző Leuveni Kódex (B.H. 822) a rend legtekintélyesebb tagjaitól származó illetve nekik tulajdonított beszédeket tartalmaz (Hugo a Sancto Caro, Aldobrandinus de Cavalcantibus, Aquinói Szent Tamás). A kódex feltehetőleg külföldön készült, de a 13. század végén már magyarországi használatban volt, amit legrégibb lírai emlékünk mellett a sermókat kísérő magyar glosszák és itt bejegyzett újabb beszédek bizonyítanak.
 
Egy középkori prédikátor – Regensburgi Berthold († 1272), Bécs, ÖNB Cod. 2829.

A korai ferences prédikációgyűjtemények közül csak a Gyulafehérvári Sorok kódexét ismerjük (B.H. 1698). Mintapéldányát ugyancsak egy Párizst megjárt ferences hozhatta haza. A 14. század elején Magyarországon összeállított kötetbe híres 13. századi párizsi magisterek beszédei mellé ferences oklevélmintákat és a gyóntatásra felkészítő értekezéseket másoltak. A kódex így jól használható lelkipásztori segédkönyv lett, melyben a lapszélekre bejegyzett nyelvemlék Sorok a magyar nyelvű prédikációhoz szolgáltak emlékeztetőül.
 
Mindkét kolduló rend magyarországi kódexei arról tanúskodnak, hogy a két központosított rendben a legújabb és legjobb prédikációs anyag rögtön eljutott a legtávolabbi vidékekre, ahol a rendtagok és a hívek tanítása, lelki gondozása ugyanolyan közérdekű rendi feladat volt, mint Párizsban vagy Orvietóban.
A harmadik kolduló rendet, az ágostonos remetéket 1256-ban ismerte el IV. Sándor pápa, ők a 13. század végén telepedtek le hazánkban. Történetük nincs feldolgozva, könyveikből alig maradt fenn valami, egyetemjárásuk, egyetemi fokozataik mégis arról vallanak, hogy fontos szerepet töltöttek be a középkori magyar művelődésben. A 14. században csak közöttük találunk Párizsban végzett teológiai magistereket. Az 1300-ban beiratkozott Sándor vitte a legtöbbre, aki a párizsi egyetem híres tanára (magister regens) lett. Rendszeres itáliai egyetemjárásuk dokumentumaira Mezey László hívta fel a figyelmet. Studium generaléjuk Esztergomban működött, a jelek szerint korszerű, gazdag könyvtárral és jól képzett tanári karral rendelkezett.
 

Az első anyanyelvű olvasmányok
A 13. század két sodró áramlata, a magas egyetemi kultúra és az elmélyült, személyes vallásosság egyszerre jutott el hozzánk. Az utóbbival kapcsolatban Szent Margit (1242–1270) életpéldája a legmeggyőzőbb. A Margit-legendából tudjuk, hogy Margit még a veszprémi Szent Katalin kolostorban megtanult olvasni és énekelni, tehát ha a latin szöveget nem értette is jól, a zsolozsmában aktívan részt tudott venni. Egy ma Wolfenbüttelben őrzött, gazdag díszítésű, latin nyelvű Zsoltáros könyv (B.H. 2805) valószínűleg az ő számára készült. A zsolozsmát azonban csak kötelességből végezte, megrendítő vallásos élményt a magánáhítat nyújtott számára. Ennek középpontjában Krisztus kínszenvedése állt. A Húsvétot megelőző két hétben mindennap külön felolvastatta magának a passiót magyarul.
 
A Nyulak szigeti domonkos kolostorban Szent István legendája ugyancsak hozzáférhető volt anyanyelven, a család szentjeinek életéről Margit szívesen beszélt és elmélkedett is. Magyarul nem tudott olvasni, mégsem kétséges, hogy az általa is képviselt újfajta vallásosság ösztönözte a kolduló rendi szerzeteseket magyar nyelvű fordítások készítésére.
 

Magyar diákok külföldi egyetemjárása: Párizs és Bologna hatása
A magyarországi tanulók a 12. század második felétől a tudomány elsőszámú központjába, Párizsba igyekeztek. A további tanulmányok feltétele az artes fakultás elvégzése volt. A hét szabad művészetet oktatták itt középkori felfogásban: a retorikából elsősorban a jogi szövegek megfogalmazásának tudománya, a dialektikából logika, a quadriviumból naturáliák (természettudományok) lettek, mint a domonkosokkal kapcsolatban már említettük. (A káptalani iskolák is ennek mintájára működtek.) A párizsi stúdium legfőbb erőssége azonban a teológiai oktatás volt, s maradt az egész középkoron át. (Mint egyetem 1231-ben nyert végleges pápai megerősítést.) Hajnal István szerint a 12–13. században mintegy 2-300 magyar klerikus járt külföldi egyetemekre, ebből 10-20 diák tanult folyamatosan Párizsban. Itt töltötte klerikusi éveit 1150 és 1156 között Lukács, a későbbi esztergomi érsek, akit III. Sándor pápa “az egyház teológiában teljességgel kiművelt doktorának” nevezett. A többség megelégedett az artes fakultás elvégzésével, ilyen képzettségű klerikusok töltötték be a jogászok szerepét a királyi udvarban a 12. század végén, 13. század elején.
 
A 13. század hatvanas éveitől megsokszorozódott a tanulási kedv, az úticél ekkor azonban már nem elsősorban Párizs, hanem Bologna, a jogi képzés fellegvára volt. Az egyetemet 1239-ben ismerte el a pápa. IV. Béla (1236–1270) ösztönzésére a tatárjárás után a főpapok és a káptalanok a jelesebb ifjakat igyekeztek Itáliába küldeni. 1265-től a magyar diákok Bolognában már önálló natiót alkottak. Veress Endre 1221-től 1301-ig 80 magyarországi tanulót azonosított, számuk ennél jóval több is lehetett, Mezey László szerint 30-40 diák tanult egyszerre rendszeresen Itáliában (Bologna mellett főleg Padovában). A jogvégzettek hazatérve elfoglalták a kancelláriák vezető helyeit és a főpapi javadalmakat. Mezey 160 olyan dignitást, javadalmat vagy hivatalt számolt össze, melyek jó ellátásához biztos jogi ismeretekre is szükség volt. Megfordítva pedig: ugyanezek elnyeréséhez a kánonjogi tanulmányok jó esélyt teremtettek. Mindez világossá teszi, hogy klerikusaink legfelső rétege a magasabb teológiai stúdiumok helyett miért választotta inkább a jogot.
A közép- és alsópapság számára a külföldi egyetemek ekkor még pusztán anyagi okokból sem voltak elérhetőek.
 

A felső papság jogi műveltsége
Először IV. Béla kancelláriájában találkozunk bolognai iskolázottságú egyházi méltóságokkal. Bár Muthmer szepesi- és László esztergomi prépost egyetemi végzettsége nem dokumentálható, a két egykori udvari klerikus végrendeletbe foglalt könyvjegyzéke korszerű műveltségről tanúskodik. Magánkönyvtáruk jellege összefügg munkájukkal, tükröződik benne papi hivatásuk, s emellett személyes, tudományos érdeklődésük.
 
Muthmer IV. László egyik nevelője volt, királynéi kancellár. Könyveit 1273-ban káptalanjára, a szepesi prépostság Szent Márton egyházára hagyta. Bibliája, missaléja, passionaléja (szentek élete) és prédikációs kötete a jómódú papi ember könyvei. Jogi műveltségét, melyet az udvarban és egyházi működése során egyaránt kamatoztathatott, két alapvető kánonjogi munka tanúsítja: Gratianus 1142 táján összeállított egyházjogi szabálygyűjteménye, a Decretum, és a Decretum utáni pápai döntvények gyűjteménye, a IX. Gergely pápa utasítására 1230-ban szerkesztett Decretales. Petrus Lombardus Szentenciás könyve és Petrus Comestor Historia scholasticája jelzik, hogy tulajdonosuk a teológiai felkészültséget is fontosnak tartotta, érdeklődése azonban nem volt speciális.
László esztergomi prépost († 1279) ugyancsak kancelláriai jegyző volt, aki diplomáciai megbízatásoknak is eleget tett.
 
Ő a kor viszonyaihoz képest komoly könyvtárról, 18 könyvről végrendelkezett 1277-ben. Tisztában volt a könyvek anyagi és szellemi értékével. Egy részüket eladásra szánta, pontosan meghatározva, hogy a befolyt összeget mire fordítsák. Ezek közé tartoztak római jogi és kánonjogi könyvei, melyekkel egy bolognai professzor is megelégedett volna: valamennyi fontos törvénykönyve megvolt a legkorszerűbb kommentárokkal felszerelve. Nemcsak felkészült jogász volt, hanem a jogi könyvek szenvedélyes gyűjtője is. A Szentenciák négy könyvét és a Historia scholasticát is eladásra jelölte ki, ezekre a könyvekre bizonyára jó hazai kereslet volt. Egyéb teológiai könyveit megnevezett esztergomi személyekre és intézményekre hagyta: Nagy Szent Gergely pápa Jób könyvéhez írt kommentárját a domonkosokra, Mauritius teológiai abécéjét (Manipulus _orum) egy glosszázott Psalteriummal együtt a ferencesekre, Szent Pál leveleinek kommentált kötetét a Szent Tamás káptalan prépostjára, a Szent Ágostonnak tulajdonított kora-misztikus Soliloquiát pedig Marcellusra, Szent Margit nevelőjére.
 
Hasonló jellegű magánkönyvtára lehetett Pál veszprémi prépostnak is, aki a római jog doktora volt, királynéi alkancellár és diplomata, később pécsi püspök. 1000 márka (= kb. 40 kilogramm ezüst) értékű könyve 1276-ban, a veszprémi székesegyház felgyújtásakor elégett.
Benedek esztergomi prépost, majd váradi püspök (1291–1296) Padovában szerzett kánonjogi doktorátust. Szent Lászlóról írott prédikációit és korabeli számadásokat őrzött meg az a bolognai eredetű teológiai kolligátum, melyet talán tanulmányai idején vásárolt (B.H. 95). A kódex korai datálását az osztrák kutatók vitatják.
 
Az Anjouk uralkodása idején a capella regia lett az udvar magasan képzett diplomatákat foglalkoztató jogi intézménye. Vásári Miklós kánonjogot tanult, de fokozatot nem szerzett. Mindkét Anjou király udvarában vezető politikus, tanácsadó volt, 1350 és 1358 között esztergomi érsek. 1343-ban Erzsébet királynét Nápolyba kísérte, útközben Bolognában két reprezentatív kánonjogi kódex készítését rendelte meg (B.H. 2342, 2343). Az egyik a VIII. Bonifác pápa utasítására 1298-ban összeállított kánongyűjtemény, a Liber Sextus, melyhez Johannes Andreae 1301-ben magyarázatokat (glossa ordinaria) írt. Vásári az általa készíttetett példány (B.H. 2342) címoldalán Szent István életének négy jelenetét örökíttette meg a miniátorral. A kötetek végül nem jutottak el hozzá.
Dörögdi Miklós pozsonyi prépostként a kápolnaispáni méltóságot viselte. Tanulmányai során a bolognai egyetem “ultramontán” hallgatóinak a rektora volt, amiről egy 14. századi, a bolognai egyetem statútumait őrző kódex tanúskodik Pozsonyban (B.H. 2401). Ő egri püspökként kísérte el Erzsébet királynét nápolyi útjára. Valószínűleg közreműködött Károly Róbert kedves udvari embere, Nekcsei Demeter († 1338) tárnokmester gazdagon díszített Bibliájának megrendelésében (B.H. 2790) is.
 
A dortmundi származású Bredenscheid János, a római jog doktora évtizedeken át Nagy Lajos király pápai követe és jogi tanácsadója volt. 1367-ben Visegrádon – valószínűleg az udvari műhelyben – másoltatta le Nagy Szent Gergely pápa Jób könyvéhez írott kommentárját. Ma Klosterneuburgban őrzik a kétkötetes, igényesen írt és díszített művet (B.H. 1850–1851).

 
Káptalani könyvtárak, a kanonokok könyhasználata, káptalani iskolák
Az érseki és püspöki székhelyeken működő székeskáptalanok és az egyéb nagy egyházak (templomok) papságát összefogó társaskáptalanok a 13. század végére váltak a hazai művelődés fontos intézményeivé. Az országban 14 székeskáptalan (az esztergomi, egri, győri, pécsi, váci, veszprémi, nyitrai, kalocsai, bácsi, csanádi, váradi, erdélyi – Gyulafehérváron –, zágrábi, szerémi káptalan) és 28 társaskáptalan (például a [székes]fehérvári Boldogasszony, [ó]budai, aradi, pozsonyi, vasvári, szepesi káptalan) volt.
 
A székesegyházakhoz és a fenti nagy egyházakhoz könyvtár és iskola is tartozott, melyek tulajdonosa az adott egyház védőszentje, használója, működtetője pedig a káptalan volt. Székesegyházak illetve székeskáptalanok esetében a székesegyházi könyvtár és a székesegyházi iskola terminust is használhatjuk, társaskáptalanok esetében viszont csak a káptalani könyvtár, káptalani iskola kifejezést. A káptalani könyvtárak egy része a tatárjárás alatt elpusztult (Gyulafehérvár, Várad, Vác, Csanád, Kalocsa), más részük belviszályok áldozata lett. Pozsonyt 1271-ben Ottokár cseh király (1253–1278) vette be és dúlta fel. A veszprémi székesegyházat 1276-ban Csák Péter nádor martalócai fosztották ki és égették fel. Széchy Pál, az életben maradt prépost bemutatta az egykori kincsek hiteles leltárát az országgyűlésnek és IV. László királynak (1272–1290): a kárt 50 000 márkára becsülték (egy márka kb. 25 dekagramm súlyú ezüst).
 
A káptalan elégett könyveinek értéke 3000 márka volt, Pál préposté, mint fentebb említettük, 1000 márka. A veszprémi káptalani iskola a hazai – nem egyetemi rangú – jogtanítás központja volt: tizenöt külföldön jogi doktorátust szerzett kanonok könyvei ugyancsak elégtek. Gyulafehérvárt másodszor 1277-ben az erdélyi szászok pusztították el, Nyitrát pedig 1317–1318-ban Csák Máté. A szörnyű veszteségek nyomait száz-százötven év alatt sem lehetett eltüntetni: a 15. századi veszprémi és a pozsonyi könyvjegyzékek sokkal szegényesebbek, mint a szerencsésebb sorsú zágrábi káptalané.
 
Először a káptalanokra ruházott értelmiségi teendőket vesszük számba, mert ezek meghatározott könyvek állandó forgatásával jártak, s egyúttal megszabták e réteg műveltségét és a káptalani könyvtárak jellegét is. A káptalan tagjainak eredendő kötelessége volt a rájuk bízott egyházban a liturgia (mise, zsolozsma) elmélyült végzésének és méltó külsőségeinek biztosítása. (A személyes jelenlét csak kezdetben volt kötelező.) Emellett segédkeztek az egyházmegye vezetésében, részt vettek az egyházi bíráskodásban, hiteleshelyi teendőket láttak el, és gondoskodtak az iskola fenntartásáról. (A társaskáptalanok közül csak a legnagyobbak működtek hiteleshelyként és rendelkeztek önálló iskolával.)
 
Sixtus esztergomi olvasókanonok pecsétje 1272-ből
 
A szigorú hierarchia szerint felépülő papi testület élén a prépost állt. Őt követte az olvasókanonok (lector), aki az iskolát és a hiteleshely működését ellenőrizte. Az éneklőkanonok (cantor) feladata eredetileg az iskolások, a “schola” megfelelő felkészítése volt az egyház kórusában (szentélyében) való rendszeres, magas színvonalú éneklésre. Az őrkanonok (custos) a kincstárat és a könyveket őrizte, gondozta. A káptalani méltóságok (dignitások) közé tartoztak még a székesegyház kisebb prépostságainak irányítói, a kisprépostok és a főesperesek, akik az egyházmegye közigazgatási kerületeinek, a főesperességeknek a jogi végzettségű vezetői voltak.
 
Gazdag káptalanokban a főbb dignitások olyan javadalommal jártak, amely birtokosuknak főúri megélhetést biztosított, ezért a tulajdonképpeni munka elvégzését fizetett helyettesekre bízták. Az olvasó-kanonok helyett a sublector tanított, az éneklőkanonokot pedig a succentor helyettesítette a 13. század végétől. A dignitás nélküli mesterkanonokokra hárult a káptalani teendők jelentős része, ők az egyházi társadalom középrétegéhez tartoztak mind képzettség, mind jövedelem tekintetében. Az esztergomi káptalanban az 1397-ben felvett egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint 16 méltóság és 39 mesterkanonok volt. A pécsi káptalan 40 tagú volt, a veszprémi 36 tagú, ebből tíz fő viselt dignitást.
 
A jól jövedelmező javadalmak külföldi egyetemi tanulmányokat is lehetővé tettek, s e magasan képzett értelmiségiek – javadalmuk megtartásával – gyakran királyi szolgálatba álltak. Említettük, hogy ez fordítva is működött, az értelmiségi szolgálatokat a mindenkori király általában egy vagy több jó javadalommal fizette meg. A királyoknak a 14. századtól joguk volt a püspöki székek és a kanonoki stallumok (javadalmak) betöltéséhez. A káptalan így nyújtott biztos anyagi hátteret az egyházon belüli, s az azon kívül eső értelmiségi munka számára is.
 
A veszprémi székesegyház könyvjegyzéke, 1435.

A 15. század első harmadából három terjedelmes káptalani leltár részeként fennmaradt a veszprémi-, a pozsonyi- és a zágrábi káptalan könyvjegyzéke. Az első kettő a 14. században volt kénytelen pótolni elégett könyveit. A valódi veszteséget nem is a könyvek száma jelzi elsősorban, hanem az, hogy mennyivel kevésbé korszerű könyvtárat sikerült utólag teremteni, mint Zágrábban, ahol a fejlődés folyamatos volt.
 

Könyvjegyzékek Veszprémi káptalan Pozsonyi Zágrábi káptalan
1429–1437 káptalan 1406–1410,
1425 1426–1433
Kötetek száma 153 a könyvjegyzékben, 82 225 + 1 a leltárban
14 a leltárban másutt = 167 másutt = 226
Liturgikus könyvek 74 + 14 a leltárban 40 78
másutt = 88
Biblia 6 2 6
Teológia 4* 1* 1 + 8*
patrisztikus 5 + 14* 2* 2 + 5*
skolasztikus 4 9 + 5* 29 + 3
Szentek élete 3 2 4
Prédikációk – 8 10
Történetírás 2 – 1
Jogi könyvek 14 + Miklós prépost 13 könyvet tar- 10 33
talmazó könyves-ládájából a jogi
könyvek (számukat nem tudjuk)
Orvosi könyvek – – 29
Iskolai könyvek, 6 – 13
klasszikus auktorok
(artes)
Egyéb 8 3 3
 

A táblázat tájékoztató jellegű, a könyvek egy része nem azonosítható, másokat több helyre is be lehetne sorolni. Csillaggal a teológián belül a bibliamagyarázatokat jelöltük. A teológia első sorában azokat a műveket vettük számba, melyeknek csak a műfaját ismerjük, de a szerzőjét nem.
A liturgikus könyvek túlsúlya a liturgikus kötelezettségekből adódott. Jogi könyvekre állandóan szükség volt a szentszéki bíráskodásban és a hiteleshelyeken, a zsinatokon, az egyházlátogatási jegyzőkönyvek felvételénél stb. Veszprémben pedig – mint említettük – a jogi oktatás is jelentős volt.
Iskolai könyveket csak esetlegesen vettek fel a leltárba Veszprémben (Boethius aritmetikája, Cicero retorikája, egy régi retorika, melyet nem találnak, Arisztotelész fizikájának latin fordítása vagy kommentárja és egy csillagászati mű). Pozsonyban ezek teljesen hiányoznak.
 
Ezzel szemben Zágrábban, ha az elemi oktatás könyveit nem is tünteti fel a jegyzék, az úgynevezett naturáliákat, az arisztotelészi és középkori értelemben vett természettudományt egyetemi szintű könyvanyag képviselte. Elsősorban quaestiók és summák, az egyetemi előadásoknak a magiszterek által hitelesített jegyzetei. Ugyanez jellemző az orvosi könyvekre is. Ezek meglepően nagy számára eddig nem sikerült magyarázatot találnunk.
Azt a meglehetős közömbösséget, melyet a magyar egyház vezető rétege a teológiával mint tudománnyal szemben tanúsított, jól kifejezi a veszprémi és a pozsonyi könyvjegyzék. Mindkét könyvtárat a bibliakommentárok nagy száma jellemzi, egyébként pedig csak az alapművekre szorítkoznak. A zágrábi bibliotheca viszont e tekintetben is gazdagabb és színvonalasabb volt a többinél: Sententia-kommentárok, teológiai traktátusok (értekezések) és quaestiók is találhatók Petrus Lombardus Sententiáinak hat példánya, a Historia scholastica három példánya és az olyan rövid teológiai összefoglalások mellett, mint amilyen a hol Aegidius Romanusnak, hol Aquinói Szent Tamásnak tulajdonított Compendium theologiae.

 
Az enciklopédiák műfajában Isidorus népszerű Etymologiarum libri XX mellett Veszprémben és Pozsonyban Bartholomaeus Anglicus († 1250) De proprietatibus rerum (A dolgok természetéről) című művét használták. Mindhárom helyen megvolt Johannes Marchesinus Mammotrectusa, az eltorzult cím alatt főleg bibliai szavak magyarázatát és helyes kiejtését találta meg a kezdő teológus.
Prédikációs segédkönyvekre a kanonokoknak nem volt szükségük, mivel lelkipásztori tevékenységet a káptalan nem végzett. Azokon a helyeken viszont, ahol a város plébánosa a kanonokok közül került ki (Pozsony, Zágráb), a káptalani könyvtárban nagyobb számú prédikációs kötetet találunk. Esztergomban a 15. században tűntek fel először káptalani hitszónokok, akiket egy-egy kápolnaigazgatósággal javadalmaztak. A pécsi püspök 1428-ban alapított hitszónoki állást, egy kápolnaigazgatóságot és egy kanonoki prebendát biztosítva a prédikátor számára.
 
A káptalani könyvtárak állománya elsősorban nem vásárlással vagy másolással gyarapodott, hanem a püspökök és a káptalan tagjainak adományaival, hagyatékával (lásd Muthmer prépost). Az általános szokásnak megfelelően a veszprémi könyvjegyzék is feltünteti az egyes tételek mellett, hogy kitől származik. A püspökök gyakran adományoztak egy-egy újonnan másolt, reprezentatív liturgikus könyvet székesegyházuknak: Meskó püspök (1334–1342) Pontificaléjáról már szóltunk, Demeter püspök (1395–1399) egy új és “drága kivitelű” misekönyvet adott a veszprémi káptalannak, Mihály püspök (1399–1402) egy új, a zsolozsma imádságait tartalmazó collectariumot és egy új gradualét, Garai János püspök (1407–1410) pedig két új antiphonalét. Végrendeletileg is hagytak néhány kötetet a könyvtárra: Demeter püspök egy breviáriumot, Mihály püspök a már említett Bartholomaeus Anglicus-művet. A káptalani méltóságok közül György éneklőkanonok Aquinói Szent Tamás Summa theologicáját adta a könyvtárnak, Mihály őrkanonok pedig három kánonjogi könyvet hagyott káptalanjára.
 
A hiányzó könyvek mellé is bejegyezték, hogy mi lett a sorsuk, ami a szomorú végeredmény ellenére a könyvek rendszeres használatát igazolja: pl. Gergely éneklőkanonok házában elégett egy lectionarium, Sári György olvasókanonok elvesztette Gratianus Decretumának Ugo da Pisa-féle kommentárját.
A könyvtár használatával kapcsolatban a könyvjegyzéknél is fontosabb dokumentum a veszprémi székesegyház egy másik leltára, melybe az 1482 és 1504 közötti időszakból 24 könyvkölcsönzést jegyeztek fel. A kötelezvény értékű bejegyzéseket Solymosi László kimerítően feldolgozta. Mivel a káptalani méltóságoknak egyrészt módjuk volt magánkönyvtárat létesíteni, másrészt igénybe vehették a mesterkanonokok munkáját, a könyvek kölcsönzői javarészt dignitás nélküli kanonokok voltak. Elsősorban jogi műveket kölcsönöztek, mint Szentgyörgyi András vikárius, a kánonjog baccalaureusa, a Veszprémben működő egyházi bíróság vezetője, vagy Ceglédi István hiteleshelyi tanú és ügyvéd.
 
A kánonjogi művek napi használatához nem volt szükség egyetemi végzettségre. De vettek ki könyveket a könyvtárból az egyetemi tanulmányokra való felkészüléshez és a tanulmányok alatt való használatra, vagy segédkönyvként a székesegyházi oktatáshoz (sublector). A könyvek nemcsak gyakorlati célt szolgáltak, hanem az önképzést, a tudós elmélyülést is.
Az esztergomi székesegyházi könyvtárnak nem maradt fenn középkori könyvjegyzéke, 13 egykori kódexét Körmendy Kinga 1991-ben vette számba. Ugyanő a káptalani kötelezettségek és a kanonokok tanultsága tükrében elemezte az esztergomi műveltségi viszonyokat egy 1986-ban megjelent, s az egész káptalani kultúra szempontjából mérvadó tanulmányban. Az esztergomi káptalannak az 1183 és 1543 közötti időszakban 690 tagja volt, közülük 136 kanonok egyetemre járása bizonyítható. A felsőfokú tanulmányok után harmincan jogászként a király szolgálatában helyezkedtek el. A többiek is a káptalani méltóságok közé tartoztak, s jó esetben önálló könyvtárral rendelkeztek, így a székesegyházi könyvtárnak inkább gyarapítói és nem használói voltak.
 
A káptalani iskolák döntő szerepet játszottak abban, hogy a káptalanok a 14. századra fontos művelődési intézményekké válhattak. Az iskola célja a káptalani teendők elvégzőinek kinevelése, és a papi utánpótlás biztosítása volt. Megbízható középfokú végzettséget adott, ami papi és világi értelmiségi pályára egyaránt alkalmassá tett, s emellett egyetemi stúdiumokra is felkészített. Szóltunk már arról, hogy ezeknek az iskoláknak (scholae maiores) a tananyaga az artes fakultáséval azonos volt, de míg ezek gyakorlati célokat szolgáltak, addig az magasan képzett professzoraival tudományos képzést nyújtott. A IV. lateráni zsinat (1215) elrendelte, hogy érseki székhelyen egyetemi fokozattal rendelkező magisternek kell a teológiát tanítania, az óbudai zsinat (1309) pedig kánonjogtanár működését írta elő a püspöki székhelyeken.
 
Az esztergomi székesegyházi iskola 15. századi tananyagát két kódex őrizte meg. Az 1419 és 1423 között előadott “artes” anyagából ad ízelítőt egy 14 részből álló kolligátum (B.H. 23). A nyelvtani alapismereteken (Donatus) már túl voltak a diákok, a 13. századi Johannes de Garlandia hexameteres szinonimaszótárát és az álszenvedő igéket tanulták éppen. A magyarázat latinul folyt, de egy-egy ismeretlen szó jelentését magyarul is megmondta a tanár, amit a tanuló gondosan le is jegyzett. A tankönyv számtani, naptárszámítási és csillagászati fejezetekben igen gazdag: Alexander de Villa Dei († 1250 k.) és Johannes de Sacrobosco († 1250 k.) általánosan ismert művei mellett közép-európai szerzők (Johannes de Polonia és Johannes de Erfordia) computusai (naptárszámítási ismeretek) is szerepelnek benne.
 
Magyar glosszák Johannes de Garlandia verses szinonimaszótárában

A másik kolligátumot (B.H. 922) már a pasztorációra készülő idősebb növendékek másolták 1463 és 1476 között. A kötet egy bőven kommentált verses tízparancsolatot, a miséről és a hét szentségről szóló traktátusokat, valamint egy gazdag beszédminta-gyűjteményt tartalmaz. Az anyanyelvű magyarázatokból ez is megőrzött jónéhány magyar szót. Hasonló jellegű tankönyv 1431 és 1437 között a pécsi székesegyházi iskolában is készült (B.H. 167). A grammatikai, computus és teológiai tananyagot vegyesen tartalmazza viszont a közelmúltban Holl Béla által felfedezett iskoláskönyv, mely a második legrégebbi magyar nyelvű versről lett igazán nevezetes (B.H. 2624). Holl Béla afelé hajlott, hogy az 1428 és 1435 között másolt kódex nem egy káptalani iskolában, hanem a pécsváradi bencés kolostori iskolában készült.
 
Budai János barsi főesperes a 14. század végén szegény tanulók számára is biztosítani kívánta a külföldi tanulmányok lehetőségét, s ezért az esztergomi székesegyházi iskola mellett egy kollégiumot alapított. A Collegium Christi tagjai a középfokú ismereteket a székesegyházi iskolában sajátították el, ezután az alapítvány költségén a bécsi, a prágai vagy a krakkói egyetemen tanulhattak tovább. A kollégiumnak önálló könyvtára is volt, a könyveket jobbára egyetemi tanulmányaik során szerezték be a tanulók. Utódaik már a felkészüléshez is használhatták őket. Ma hét kötet ismert a felsőbb stúdiumokat szolgáló egykori állományból. Közülük négy egyetemi műfajt képvisel, quaestiót (egy téma kérdés-felelet formájában történő feldolgozását) vagy kommentárt az artes, a kánonjog illetve a teológia fakultásának tananyagából. Párizst otthagyva, a bécsi “bölcsészet” híressége lett Buridan, akinek Quaestiones librorum Physicorum című műve volt meg a kollégium könyvtárában (B.H. 25), Nicolaus Dinkelsbühlnek pedig, aki ugyanott a teológia neves professzora volt, Petrus Lombardus szentenciás-könyvéhez írott kommentárja (B.H. 170).
 

Az Anjou királyok reprezentatív kódexei és Zsigmond király szerény könyvtára
A nápolyi származású, franciás műveltségű, feltehetően könyvszerető Károly Róbert (1301–1342) udvarához ma egyetlen, sokfelé szakadt kódex köthető csak. A királyi reprezentációhoz méltó kötetnek a Vatikáni Könyvtárban, az Ermitázsban és Amerikában őrzött részeit Levárdy Ferenc egyesítette egy fakszimile kiadásban Magyar Anjou Legendárium címmel. A Legendárium valójában egy lenyűgöző képeskönyv, melynek képes történetei a 13. századi dominikánus, Jacobus de Voragine népszerű legendagyűjteményét, a Legenda aureát illusztrálják. A magyar programadó a legendákat a szentek hierarchiája szerint rendezte el, s a megfelelő helyekre beillesztette a magyar szentek festett legendáit is. A képek megértését néhány szavas feliratok (titulusok) segítik. A műfajában is páratlan kódex vagy Itáliában, vagy Magyarországon készült, mindenesetre itáliai miniátorok közreműködésével.
 
Alexandriai Szent Katalint iskolai magyarázat közben (lectio) ábrázolja a kódexfestő, ezzel érzékeltetve rendkívüli tanultságát – Részlet a Magyar Anjou Legendáriumból
Alexandriai Szent Katalin egyetemre illő tudós vitában (disputa) legyőz nyegyven pogány bölcset – Részlet a Magyar Anjou Legendáriumból
 
Nagy Lajos (1342–1382) irodalomban való jártasságát életrajzírója, Küküllei János is hangsúlyozza: “scientia litterarum clarus fuit” (az irodalom tudományával ékes volt). A Chronica Ludovici regis első felét, mely a lovagkirály haditetteit dicsőítő kerek elbeszélés, kancelláriai jegyzőként az udvarban írta. Nagy Lajos halála után Küküllei kiegészítette a művet az öregedő királlyal kapcsolatos krónikás feljegyzésekkel, mely végül későbbi krónikákba beleolvadva maradt fenn. A középkori magyarországi könyvfestészet egyik legbecsesebb darabja, a Képes Krónika (B.H. 916) méltó módon képviseli Nagy Lajos kultúra-pártolását az utókor előtt. A korábbi udvari történetírás szövegeit integráló 14. századi krónikakompozíciót több kódexünk is megőrizte. A 41 miniatúrával és 95 iniciáléval díszített Képes Krónika a király számára az udvari festőműhelyben készült példány. Az ő részére másolták azt a Secretum secretorum kódexet is, melynek első lapját címerei ékesítik (B.H. 2332). A mű egy Arisztotelésznek tulajdonított középkori királytükör, melyben a filozófus az uralkodás titkaiba avatja be tanítványát, Nagy Sándort.
 
Zsigmond király (1387–1437) sem atyja, IV. Károly cseh király, sem bibliofil bátyja, IV. Vencel könyvszeretetét nem osztotta, jóllehet könyvtárukat utóbb megörökölte. Csapodi Csaba egy 1995-ben megjelent tanulmányában végleg leszámolt azzal a legendával, melyet Mályusz Elemér Zsigmond-monográfiája még táplált az uralkodó könyveivel és mecénási szerepével kapcsolatban, de amelyet az újabb kutatások már cáfoltak (W.T. 229–230.). Zsigmond nem tudott jól latinul, a neki dedikált művek nem személyes olvasmányai voltak.
 
A király felolvasója – Prága, Káptalani Könyvtár Cod. G. 42.
 
Ma csak Conrad Kyeser hadigépeket tartalmazó művének egy töredéke (B.H. 699), továbbá egy, a pestis elleni védekezésről szóló, szerényen díszített könyvecske (B.H. 131) és Dante Divina Commediájának latin fordítása (B.H. 1158) sorolható egykori könyvei közé. Az utóbbit a fordító, Johannes de Serravalle maga ajánlotta Zsigmondnak, az Egerben őrzött igénytelen kódex azonban nem az uralkodónak szánt példány.

 
A KÖZÉPKORI KÖNYVKULTÚRA VIRÁGKORA
(A 15. SZÁZAD KÖZEPÉTŐL 1526-IG)
A 15. század közepétől, második harmadától kezdődő időszak a középkori könyvkultúra fénykora, mely egyúttal nagy változásokat is hozott. A könyvnyomtatás révén a könyv olcsóbb lett, s így jóval többen juthattak hozzá. Az igények megnövekedését jelzi a meginduló hazai könyvkereskedelem is. A nyomtatott könyvek tartalma arányaiban viszont alig különbözött a kódexekétől, a könyvkultúra alapvetően egyházi jellegű maradt, a világi művek nagyobb számú jelenléte azt jelzi csupán, hogy az iskolai auktorok iránt is megnőtt a kereslet. A szórakoztató irodalmat a Nagy Sándor regény, a Gesta Romanorum, a Trójai történet, János pap indiai históriája és az ehhez hasonló tanulságos történetek képviselték. Ezek gyakran egy-egy hazai krónikához kapcsolódva (B.H. 683, 917, 1161, 2413) valóban világi olvasmányegyüttest alkottak. Máskor éppen épületes jellegüknél fogva vallásos szövegek között kaptak helyet.
 
A közép-európai egyetemek megalakulásával (Prága 1347, Krakkó 1364, Bécs 1365) és megerősödésével a kölföldi egyetemet látogatók száma megsokszorozódott. A felsőfokú tanulmányok az egyszerűbb, polgári és iparos rétegek gyermekei számára ugyancsak elérhetővé váltak. Ezek egy része már nem klerikusként, hanem világi deákként helyezkedett el az egyházi és világi adminisztrációban. A magyarországi egyetemalapítási kísérletek (Pécs 1367, Óbuda 1395, 1410, Pozsony 1465) kudarca miatt ugyanakkor Magyarország volt a nyugati keresztény országok között az egyetlen, ahol nem volt tartósan működő egyetem. Ennek következménye tükröződött a hazai könyvkultúrában és az irodalomban is: teljes egészében hiányzott a tudományos műhelymunka, a hazai szerzőktől származó értekezések, kommentárok, viták (quaestio disputaták), melyek megalapozhatták volna az elvont tudományok rendszeres művelését.
 
Az óbudai egyetem címere – Ulrich Richental Krónikája, 1483.
 
A tehetősebbek továbbra is az itáliai stúdiumokat látogatták, s innen igen korán magukkal hozták az új, humanista szellemet és a reneszánsz könyvkultúrát. A 15. század közepén lépett színre a tudós humanista főpapok első nagy generációja, a szenvedélyes bibliofileké, akik pazar kiállítású latin nyelvű kódexeket másoltattak, olvastak és gyűjtöttek. Mátyás király Corvina Könyvtára a Vatikáni Könyvtár után Európa legnagyobb és legkorszerűbb gyűjteménye volt.
 
Míg a társadalom legfelső, írástudó rétegének érdeklődése a klasszikus és humanista latin irodalom felé fordult, az alsóbb régiókban is új olvasnivalóra támadt igény. A latinul nem tudó apácákat a magánájtatosságot szolgáló magyar nyelvű olvasmányokkal látták el szerzetes társaik. Ezek az alkalmilag összeállított, jobbára igénytelen papírkódexek jelzik, hogy az olvasni tudás függetlenült a latin nyelvismerettől, s így a társadalom újabb, kevésbé tanult rétege is kapcsolatba kerülhetett a könyvvel.
 

A latin nyelvű egyházi műveltség könyvei
 
Plébániai könyvtárak és iskolák, a lelkészkedő papság könyvei
A keresztény tanítás és a magasabb kultúra a középkor folyamán a plébániatemplomokon keresztül jutott el a társadalom legszélesebb rétegeihez. Mintegy 3000 falusi, kis- és mezővárosi plébánia volt az országban. A plébániahálózat a nagybirtokrendszer kialakulásával nem a “tíz falu egy templom” elv alapján épült ki, mivel a kegyúrnak mint a templom fenntartójának az volt az érdeke, hogy birtokán minél kevesebb, lehetőleg egyetlen plébániatemplom működjék. Anyagilag abban sem volt érdekelt, hogy igényes, tanult papot alkalmazon. Misézés, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása, s a prédikáció keretében legalább valami egyszerű hittanítás azonban a legszegényebb, teljesen elszigetelt plébánián is folyt. Ott viszont, ahol egy város gyakorolta a kegyúri jogokat, közérdek volt, hogy művelt és hatékony plébánost válasszanak, aki mellett több káplán és javadalmas pap működött. Hozzávetőleg 25 olyan gazdag és kiváltságos királyi és városi plébánia volt, melyek plébánosai jövedelem tekintetében is a klérus felső rétegéhez tartoztak.
 
A 14. században főleg liturgikus könyvek jellemezték a plébániák könyvtárait. A 15. században azonban mind a plébánosok és a javadalmasok végrendeletei, mind a plébániák könyvjegyzékei e réteg növekvő tanultságáról, érdeklődésének kiszélesedéséről, könyvgyűjtési ambícióiról vallanak. A 16. század elejére a plébániai könyvtárak elérték a káptalani könyvtárak színvonalát.
Értékelhető mennyiségű könyvjegyzék és könyv a törököktől megkímélt felvidéki- (Selmecbánya, Bártfa, Lőcse), erdélyi- (Nagyszeben) és nyugat-dunántúli plébániákról (Sopron) maradt fenn. A könyvtárak időről időre nagyobb hagyatékokkal gyarapodtak, s ezzel párhuzamosan a könyvek használóinak köre is bővült.
 
A plébániák papságának legfontosabb feladata a szentségek kiszolgáltatása és a hívek lelki gondozása volt, ami a keresztségre való felkészítéstől a temetésig tartott. A könyvek elsősorban a papi- és lelkipásztori hivatást szolgálták.
A liturgikus könyveknek itt is – akár a káptalani könyvtárakban – állandó kísérője a 13. századi Durandus szertartástani kézikönyve, a Rationale divinorum officiorum. A pasztoráció legfőbb eszköze a gyóntatás és a prédikáció volt. A gyónás a IV. lateráni zsinat (1215) után vált általánossá. Mivel egyes bűnöket csak a püspök oldozhatott fel, a bűnök súlyának mérlegelése teológiai és jogi kérdések sorát vetette fel a gyóntató pap számára. Ezek megoldásában segítettek az erényekről és bűnökről szóló értekezések és az általános morális kérdéseket egy-egy konkrét eseten keresztül bemutató úgynevezett kazuisztikus művek. Ilyenek voltak Guillelmus Peraldus Summa vitiorum et virtutum című könyve (Nagyszeben, Selmecbánya, Sopron), Raimundus de Pennaforténak a Summa de poenitentia et matrimonio című összefoglalása (a bűnbánatról és a házasságról), vagy Angelus de Calvasio Summa Angelije (Lőcse, Nagyszeben, Bártfa, Sopron).
 
A rendszeres prédikálás kötelezettségével magyarázható, hogy minden gyűjteményben nagyszámú prédikációs kötet található. Ezek egy része azonban nem bonyolult skolasztikus prédikációvázlat, hanem egy-egy bibliai szakasz részletes magyarázata (például Nicolaus de Lyra vagy Guillelmus Parisiensis postillái). Az esztergomi zsinatok (1382, 1450) a prédikáló papságnak azt írták elő, hogy a vasárnapi evangéliumot értelmesen olvassák fel és magyarázzák meg. A postillák ebben segítettek. A prédikációk jó része valószínűleg eddig sem jutott el, hanem egyszerű katekézis (hitoktatás) volt. A plébániai prédikáció minden bizonnyal a városokban is igénytelenebb volt a kolduló rendi sermónál. A hívek megnövekedett igényei és az eretnekmozgalmak következménye lehetett, hogy a 14. század végétől a nagyobb plébániákon a plébános mellé hitszónoki állást szerveztek: Nagybányán 1387-ben, Sopronban, Lőcsén és Kassán a 15. század első felében, Kolozsváron a 15. század végén.
A két lelkipásztori feladatkört egyszerre szolgálták az olyan praktikus teológiai összefoglalások, mint Rainerus de Pisis teológiai ábécéje, a Pantheologia (B.H. III/2658, III/2811) vagy Guido de Monte Rocherio papi kézikönyve, a Manipulus curatorum (B.H. 388, III/1301, III/2405).
A püspöki joghatóság alól mentesült plébánosok – számuk nem volt nagy – maguk ítélkeztek híveik lelki ügyeiben, ezért kánonjogi könyvekre is szükségük volt. Kánonjogi könyvek birtokába egyetemi tanulmányaik során is juthattak plébánosok, káplánok és javadalmasok egyaránt, ezek később általában a plébánia tulajdonába kerültek, s bárki használhatta őket. Így kölcsönzött ki a bártfai plébániáról 1462-ben egy Decretalest krakkói egyetemi tanulmányaihoz Grolok Jakab káplán.
 
A filozófiai, egyetemi jellegű dogmatikai vagy exegétikus művek (bibliamagyarázatok) és az ókori auktorok (szerzők) megjelenése egy-egy plébános magángyűjteményében már személyes érdeklődést vagy komolyabb stúdiumokat sejtet. A 15. század végén és a 16. század elején éppen ezeknek a műveknek a száma növekedett meg, jelezve, hogy az egyetemi tanulmányok és az olcsóbb, nyomtatott könyvek e réteg számára is elérhetőek lettek.
Mályusz Elemér a bécsi egyetem anyakönyvéből vett adatok segítségével hasonlította össze a káptalani tagok és a plébánosok tanulási ambícióit: 1377 és 1450 között 13 prépost és 115 kanonok mellett 75 plébános iratkozott be a bécsi egyetemre. Az arány később valószínűleg tovább javult. Egy tanult plébános könyvtárát jól példázza Matthaeus de Rupe 1502-ben kelt végrendelete. A schönbergi (erdélyi szász) plébános, midőn egyéb vagyontárgyai mellett könyvei sorsáról rendelkezett, tizenöt kötetet azonosíthatóan felsorolt, másokat csak általánosságban: “és még sok más teológiai és kánonjogi könyv”. Az olyan alapvető könyveken túl, mint a Biblia, Rainerus de Pisis már idézett Pantheologiája és Durandus szertartási kézikönyve, a jegyzékben szerepel három prédikációs kötet, Aquinói Szent Tamásnak három, egyetemen oktatott teológiai munkája és öt kánonjogi mű.
 
A sermonariumok beletartoztak egy képzett plébános könyvtárába, bár az már a tulajdonos érdeme, hogy Sienai Szent Bernardin († 1444) és a bécsi egyetemen működő Thomas von Haselbach († 1464) viszonylag friss művei is közöttük voltak. Teológiai és jogi könyvei azonban egyértelműen a tanulmányaival és személyes érdeklődésével, nem pedig napi munkájával voltak kapcsolatban. Ez végrendeletéből is kitűnik. Az egyik prédikációs kötetét saját plébániájára, a másikat egy plébános társára hagyta, teológiai és jogi könyveit viszont kivétel nélkül a nagyszebeni domonkos kolostornak szánta. Ez lehetett az a szellemi közeg, melyben plébános létére otthon érezte magát, s tudta, hogy itt könyveinek tényleg hasznát veszik. A művelt és tehetős egyháziak szokása szerint ő is gondoskodott unokaöccsei egyetemi tanulmányainak anyagi fedezetéről, s emellett kikötötte, hogy a domonkosokra hagyott könyveit stúdiumaikhoz kölcsönvehessék.
 
A 15. században a könyvjegyzékek tanúsága szerint a leggazdagabb könyvtára a nagyszebeni plébániának volt. 1420 körül még mindössze negyven, kizárólag a pasztorációt szolgáló könyvvel rendelkezett, 1442-ben viszont 22 liturgikus könyvön kívül már 149 kötete volt. A hirtelen gyarapodásnak az a magyarázata, hogy 1426 körül megkapta a föloszlatott Szent László prépostság könyvtárát. A fejlődés tehát nem volt szerves. A gazdag állomány azonban nem maradt kihasználatlan, sőt, világiak is kölcsönözhettek anyagából: Jakab nagyszebeni polgármester egy Bibliát és Robert Holcotnak († 1349) a Példabeszédek könyvéhez írott magyarázatát kapta meg tartósabb használatra.
Egy átlagos plébániai könyvtárból általában egyetemet járt, könyvgyűjtő plébánosok és káplánok hagyatéka révén lett sokoldalú, színvonalas könyvtár. Ez lassan önálló művelődési intézménnyé vált, a pulthoz láncolt könyveket a város világi értelmisége és a környék klerikusai egyaránt használták. Bártfán a krakkói egyetemen bölcsészetből fokozatot szerzett Georgius Petri prédikátor végrendelete alapozta meg ezt a “minőségi” könyvtárat. 56 kötetben 90 filozófiai és teológiai művet, ókori történetírót és humanista szerzőt hagyott a plébániára. A város a híressé vált könyvszekrényt e gyűjtemény elhelyezésére csináltatta.
 
Mára a legtöbb könyv Lőcse középkori könyvgyűjteményeiből maradt fenn, nagy részüket a gyulafehérvári Batthyaneumban őrzik. Eva Selecká, mint említettük, a lőcsei eredetű könyveket önálló katalógusban foglalta össze. Most csak néhány jellegzetességre térünk ki röviden. A 24 szepesi plébános “testvérülete” (fraternitas) a plébániai könyvtárak mellett egy testületi könyvtárat is alapított: az első erre vonatkozó adat 1405-ből származik. A közös könyvtárat valószínűleg a lőcsei Szent Jakab plébániatemplomban helyezték el, és a 16. század elejéig folyamatosan gyarapították könyvadományokkal. Ekkor beolvadt a Szent Jakab templom állományába. Ma 11 kódex és négy ősnyomtatvány azonosítható a gyűjteményből, ezek között hat teológiai és hat egyházjogi munka van, s csak három kapcsolódik a pasztorációhoz. A könyvtár magasabb művelődési igényeket kívánt kielégíteni, nem pedig egy plébánia napi szükségleteit.
 
A Szent Jakab templom saját könyvtárából 37 kötetet őriznek ma a gyulafehérvári Batthyaneumban “Ecclesia sancti Jacobi in Levotscha” vagy “Ecclesia Leutschoviensis” possessorbejegyzéssel, hármat pedig más könyvtárakban (B.H. 762, 764, 1013). Ezek egy része plébánosok és káplánok adománya. A köteteknek majdnem a fele pasztorációval kapcsolatos, főleg prédikációs könyv. Egyházjogi munka mindössze három van közöttük, a teológiai anyag is inkább gyakorlati. A lőcsei plébániai könyvtárból a nagyobb nyilvánosság számára is hozzáférhető komoly könyvtárat a kitűnő felkészültségű Henckel János († 1539) teremtett, amikor plébánosként ott működött. Jakó Zsigmond a Krakkóban, Bécsben, Padovában tanult és Bolognában jogi doktorátust szerzett Henckel könyvtárának eddig 93 kötetét azonosította. A humanista műveltségű Henckel Lőcsétől megválva úgy érezte, hogy saját, nagy gonddal összevásárolt könyvei is a lőcsei Szent Jakab templom könyvtárban vannak a legmegfelelőbb helyen.
 
A kolostori és a káptalani iskolák mellett az alap- és a középfokú képzésben egyre nagyobb szerepet játszottak a falusi és a városi plébániai iskolák. Az iskolarektort, vagyis a tanárt a plébános fizette. Az írni és olvasni tudók folyamatosan növekvő világi rétege innen került ki. A 15. század vége felé megszaporodott az egyetemi fokozattal rendelkező iskolarektorok száma, ami a tanítás színvonalának emelkedését jelzi. Bártfán 1477-től több baccalaureus követte egymást, de Eperjesen és Lőcsén is ismert humanista írók tanítottak a 16. század elején. Az iparos családból származó Szalkai László – később esztergomi érsek – a sárospataki plébániai iskolában diákoskodott. Tanára a krakkói egyetemen fokozatot szerzett Kisvárdai János volt. Szalkainak az 1489–1490-es évekből fennmaradt iskoláskönyve (B.H. 1201) egyedülálló hazai emléke a városi oktatásnak. A kódex asztrológiai, zeneelméleti, jogi, poétikai és retorikai tananyagot tartalmaz, melyeket Szalkai részben másolt, részben óra közben lejegyzett. Kisvárdai iskolájának érdeme, hogy Szalkait, bár nem járt egyetemre, kortársai jól képzett, művelt embernek vallották.
A 15. század végén és a 16. század elején nálunk is megjelentek a nyomtatott tankönyvek. Donatus grammatikáját és Alexander de Villa Dei Doctrinale című négy részes grammatikai és stilisztikai tankönyvét Paep János és Keym Orbán budai könyvkereskedők felváltva kétszer is kiadták. A városi polgárság gyermekei a plébániai iskolákban szerzett alap- és középfokú ismeretek birtokában indulhattak el a külföldi egyetemekre, ahol jelenlétüket az anyakönyvekben nyilvántartott sok iparosmesterségből származó név bizonyítja.
 

Késő középkori kolostori könyvkultúra
A külső körülmények megváltozása és a meglazult szerzetesi fegyelem szerzetesi reformok sorozatát indította el Magyarországon is a 15. század folyamán. A korai alapítású rendek nehezebb helyzetben voltak: a kontemplatív életforma és az ebből fakadó elszigeteltség révén elveszítették meghatározó szerepüket a kultúrában. A kolduló rendek számára viszont tanulmányi rendjük korszerű műveltséget biztosított, melyet eredményesen kamatoztattak ekkor is. Veszélyt az ő esetükben elsősorban a meggazdagodás és az elkényelmesedés jelentett, reformmozgalmaik ezek legyőzésére irányultak. A kartauzi és a pálos rend könyveiről is ebben a fejezetben szólunk.
 
Bencések
Az a rendkívüli lendület, amivel a rend az egyházszervezésben, az írásbeliség és a liturgikus gyakorlat meghonosításában, s az iskolázás megindításában részt vett, a 13. század végére elveszítette erejét. 1526-ig a monostoroknak több mint a fele megszűnt, s a megmaradottakban is minimálisra csökkent a szerzetesek létszáma és fegyelme. A liturgiára összpontosító szerzetesi életformát a tudományos érdeklődés beszűkülése és az iskolázás színvonalának megrekedése kísérte. Abban, hogy a rend nem talált megfelelő szerepet a megváltozott társadalmi feltételek között, erősen közrejátszott az is, hogy a 14. századtól a monostorok élére gyakran kívülről neveztek ki gubernátorokat, akik kizárólag jövedelemforrásnak tekintették az adott monostort. Személyes érdekük az volt, hogy minél kevesebb szerzetes minél kisebb kiadással terhelje e jövedelmet. A könyvek vagy a külföldi iskoláztatás fölösleges kiadást jelentettek számukra.
 
1427-ből maradt fenn a 11. századi alapítású kolozsmonostori konvent könyvjegyzéke. Az energikus Antal apát által készíttetett inventárium 42 kötetet sorol fel, melyek közül 32 liturgikus mű, s a többi is jobbára a közös olvasmányok körébe tartozik. A korai állomány a tatárjárás alatt bizonyára elpusztult, később pedig a legszükségesebbeken túl nemigen fordítottak gondot a könyvtár fejlesztésére. A könyvek inkább fogyatkoztak, mint gyarapodtak: Henrik, a tíz évvel korábbi apát egy zsoltárkönyvet elégettetett, mert a használója, János diakónus leprás volt, az egyházi méltóságokról szóló könyvet pedig magával vitte Pécsre, amikor ott püspök lett. Néhány évvel később Balázs apát egy breviáriumot vitt el, egy diurnalét pedig egy fráter tüntetett el.
1500-ban II. Ulászló Tolnai Mátét, a királyi kancellária jegyzőjét nevezte ki a pannonhalmi apátság élére azzal a súlyos megbízatással, hogy reformálja meg a rendet. A tehetséges és elhivatott főapát nagy buzgalommal látott a feladathoz. Az egymástól elszigetelten tengődő kolostorokat egy közös, központi irányítású kongregációba kívánta szervezni.
 
A liturgia egységesítésére – melki mintára – új breviáriumot szerkesztetett, melyet 1506-ban sikerült Paep János budai könyvárussal Velencében kiadatnia. A viszonylag olcsó szerkönyvet a szegényebb kolostorok is be tudták szerezni. Igen fontosnak tartotta a pontos helyzetfelmérést, ezért 1508-ban Zalavár és Báta apátját 17 monostor vizitációjával bízta meg. A jegyzőkönyv elkeserítő állapotokról szól. A számba vett vagyontárgyak, liturgikus kellékek – közöttük a könyvek is – funkciójukat vesztették. Több düledező kolostorban csak néhány laikus testvér vagy egy-egy öreg apát élt.
Mi lett a (bakony)béli monostor említett könyveivel? Itt még aránylag rendezett viszonyok uralkodtak, a vizitátorokat az apáton kívül három szerzetes fogadta. Leltárában feltűnik a már említett Codex aureus. Tizennégy liturgikus- és a napi gyakorlatban nélkülözhetetlen teológiai tartalmú köteten kívül a látogatók számba vettek még két nyomtatott krónikát (a Thuróczy- vagy a Hess András-féle Chronica Hungarorum példányait), a maradékot pedig sommásan elintézték: “… és még sok öreg könyv”. A használaton kívül került kódexek számukra sem jelentettek többé értéket.
 
Tolnai Máté munkájának gyümölcsei nem érhettek be: 1540-től a pannonhalmi kolostor végvárként működött, s a szerzetesi élet kontinuitása időről időre megszakadt. Az egyetlen fennmaradt középkori pannonhalmi kódex Tolnai Máté számára készült 1511 és 1516 között. A gazdagon díszített Pannonhalmi Evangelistarium és Benedictionale (B.H. 416) a külsőségekben is igényes főpap szertartáskönyve volt ünnepi alkalmakra. Az apáti áldásokat tartalmazó Benedictionale scriptora Losonci Forgách Tamás pannonhalmi bencés szerzetes. Tolnai Máté reprezentatív célokra a scriptoriummal dolgoztatott, míg a kolostorokat olcsóbb és praktikus nyomtatott breviáriumokkal látta el. Az utóbbi sikerét jelzi, hogy 1519-ben újabb kiadásra került sor. A pannonhalmi kolostor alapításának ezredik évfordulója alkalmából az Evangelistarium a budapesti Egyetemi Könyvtárból visszakerült a Főapátság gyűjteményébe.
 
Kartauziak
A szigorú fegyelmű kartauzi rendben a könyveknek kezdettől fogva fontos szerep jutott. Guigo († 1137), a rend törvényhozója szabályzatában nemcsak elvi alapot teremtett ehhez, hanem konkrét utasításokat is adott. “A könyveket mint lelkünk állandó táplálékát gondosan őrizzük, s ha már szóval nem hirdetjük Isten igéjét, tegyük azt legalább kézzel, az írás által”. A “néma barátok” (a kartauziak csak végszükségben szólaltak meg) önálló, kicsiny házakban laktak, ami számukra a kolostoron belül remetemagányt biztosított. Minden cellában teljes írófelszerelésnek kellett lennie. A szerzetesek az éjszakai zsolozsmát közösen mondták, de a nappali hórákat és a misét ki-ki a maga cellájában végezte. Az ehhez szükséges breviárium és misekönyv ugyancsak a cellák állandó tartozéka volt.
 
A kartauzi szerzetesek a kolostoron belül önálló házacskákban laktak.
A földszinten volt a fáskamra és a műhely, az emeleten pedig a kápolna, az író- és a hálószoba.
 
A rend négy magyarországi kolostora közül a legkorábbi az 1307 körül Seitzből alapított menedékszirti (Lapis Refugii, Szepes megye) priorátus. A kolostor ismeretlen krónikása a 16. század elején feljegyezte, hogy az első prior, a seitzi származású Konrád hat liturgikus könyvet másolt a kolostor számára, melyek még az ő korában is használatban voltak. Konrád 1310-ben le is mondott a priorságról, hogy idejét teljes egészében a könyvmásolásnak szentelhesse. Elhatározásában a liturgia iránt érzett felelősség vezérelhette. A krónika egy másik priorról, Jodocusról is megemlékezik, aki két antifonálén és két graduálén kívül számtalan más egyházi könyvet is másolt a 15. század végén. 1544-ben a menedékszirti barátok a közeli lechnici kolostorba menekültek, s könyveiket is magukkal vitték. Ezek közül ma is megvan a 15. századi híres misztikus rendtársnak, Nicolaus Kempfnek a kolostorban való viselkedés módjáról írott könyvecskéje (B.H. 398), és nyolc ősnyomtatvány, melyekben a metafizika és a misztika erőteljes jelenléte magas színvonalú, korszerű könyvtárat sejtet.
 
A Dunajec folyó mellett, a magyar–lengyel határon 1319-ben alapított lechnici kolostor első könyveit egy 1352-ben kelt oklevélből ismerjük. Az anyakolostor, Menedékszirt ebben erősítette meg azt a könyvadományt, melyet az alapításra tett. A felsorolt kilenc kötet között a legfontosabb liturgikus könyvek mellett Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely bibliakommentárjait, s egy teológiai summát találunk. A kolostor 1563-ig volt a kartauziak birtokában, a könyvállomány azonban a rend megszűnése után is, egészen a 18. század végéig a helyén maradt. A mára szétszóródott gyűjtemény száznál több kötete 15. vagy 17–18. századi lechnici tulajdonosbejegyzés alapján azonosítható. Az utóbbiak esetében azonban nem igazolható teljes bizonyossággal a középkori lechnici használat. Az azonban biztos, hogy a fennmaradt kódexek közül csak néhányat másoltak helyben. A kartauziak megbecsültségét jelzi, hogy sok aktuális teológiai mű a közeli krakkói egyetem tisztségviselőinek és fokozatosainak ajándékaként került könyvtárukba a 15. század végén. Ősnyomtatványaik között megvolt a híres kánonjogász, Henricus de Segusio Summa aureája (B.H. 494), a 15. századi spanyol dominikánus, Johannes de Turrecremata zsoltárkommentárja (B.H. 498) és az ugyancsak 15. századi Antoninus Florentinus négykötetes teológiai summája (B.H. 506).
 
A magyarországi kolostorok közül a legjelentősebb a központi fekvésű Lövöld (Városlőd) volt. Nagy Lajos 1364 körüli bőkezű alapítása a 15. századra az ország egyik leggazdagabb kolostora lett, melynek egykori impozáns könyvtárából mindössze 13 kötetet és három töredéket sikerült azonosítani. Az említett Nicolaus Kempf és Kempis Tamás műveinek másolását 1467-ben fejezte be Máté fráter, az egyetlen scriptor, akinek nevét a kolostorból ismerjük. Feltehetően könyvkötő is volt, F(rater) M(atthe)us monogramját több lövöldi vaknyomásos bőrkötés őrzi. A fennmaradt kötetek javarészt ősnyomtatványok, az egyházatyák és ismert skolasztikus szerzők művei. Rainerus de Pisis Pantheologia című betűrendes teológiai lexikonát (B.H. 1218) a korabeli bejegyzés szerint Mátyás király adományoza a kartauziaknak. Az alkalmat erre az adta, hogy 1480-ban a királynéval és díszes kíséretével együtt megszállt a kolostorban. A fényesen díszített nürnbergi nyomtatvány csak egy volt a király nagylelkű ajándékai közül. Több más, mára elveszett könyv mellett pénzt adott egy önálló könyvtár építésére is. 

A lövöldi kartauzi kolostor látképe, 1478.
 
A Balaton-felvidék gazdag volt kolostorokban. A környék latinul nem tudó apácái és a lövöldi kolostorban élő laikus testvérek bírták rá az egyik tudós szerzetest, hogy számukra épületes, magyar nyelvű olvasnivalót állítson össze. Az Érdy-kódex (1526–1527) néven ismert, Lövöldön szerkesztett prédikáció- és legendagyűjtemény forrásanyaga a néhány idézett kötetnél sokkal hitelesebben tanúskodik a könyvtár korabeli gazdagságáról s egyúttal használatáról is.
 
Pálosok
Az egyetlen magyar alapítású rend a 14. század folyamán nyert végleges pápai megerősítést. Nagy Lajos király 1381-ben megszerezte számukra égi patrónusuk, Szent Pál thébai remete földi maradványait, s ezzel budaszentlőrinci főkolostoruk híres zarándokhely is lett. Az országban a 16. század elején 63 pálos rendház működött, ahol az egyszerű, aszketikus szerzetesi életforma középpontjában az imádság és a kétkezi munka állt.
A novíciusoknak meg kellett ismerniük a rend szabályait, a zsolozsma végzéséhez tudniuk kellett olvasni és énekelni, de magasabb szintű iskolázás csak Budaszentlőrincen folyt a 15. század második felétől. A kolostorok könyvszükségleteit így is ki tudták elégíteni. Több híres könyvmásoló szerzetes nevét ismerjük, például Jeles Istvánét és Nagy Gálét, aki pennáját dús szemöldökében tartotta.
 
Voltak művelt rendtagok, akik általában a szerzetbe való belépésük előtt nyertek egyetemi fokozatot. Az elvont skolasztikus teológiára a rend nem volt fogékony: Mihály fráter, aki rendkívül felkészült teológiai doktorként tért haza Párizsból a 15. század közepén, nem találta meg helyét a kolostorban, s visszament tanulmányai színhelyére. (A könyvtárat komolyan megkárosította, mivel számos könyvet magával vitt.) Olyan tehetséges írástudók viszont mindig akadtak, akik gyakorlati igényeket elégítettek ki írásműveikkel. Báthori László “az egész Bibliát és sok szentnek az életét írta meg magyarul”. Szombathelyi Tamás generális a pálosok számára kötelező Ágoston-regulához állított össze magyarázatot Hugo de Sancto Victore és a domonkos generális, Humbertus de Romanis regulamagyarázata alapján (B.H. 414, 872). Szegetói Jakab testvér beszédeket és zsoltármagyarázatot írt. A 15. század végétől kihasználták a könyvnyomtatás nyújtotta előnyöket. Először a két legfontosabb szerkönyvet, a pálos missalét és breviáriumot jelentették meg. Remete Szent Pál életéről Hadnagy Bálint állított össze mérvadó kötetet (Velence 1511), mely a hivatalos életrajz mellett a szent translatiójának történetét és a szentlőrinci sír melletti csodákat is tartalmazza. Gyöngyösi Gergely generális négy művét is kiadatta, ezek a rend szervezetével, irányításával, külföldi megismertetésével kapcsolatosak.
 
Irodalom- és művelődéstörténeti szempontból ezeknél is fontosabb a kéziratban maradt Vitae fratrum című rendtörténete. Gyöngyösi a rendtagok számára elsősorban az elmélyült egyéni áhítat olvasmányait ajánlja, Szent Ágoston Vallomásait, Szent Bernát elmélkedéseit, Kempis Tamást és Nicolaus Salicetus imádságos könyvét.
A virágzó szentlőrinci kolostort 1526-ban a törökök feldúlták, ekkor a könyvtár is elpusztult. Gyöngyösi ezer forintra becsüli a megsemmisült könyvek értékét.
Középkori pálos könyvtárainkból mindössze néhány liturgikus kódex, devóciós kolligátum és prédikációs kötet maradt fenn, az említett pálos művek azonban jól felszerelt, használható könyvtárakról tanúskodnak.
 
Kolduló rendek
Domonkos kolostoraink többsége 1454 és 1474 között a rend szigorúbb szabályokat követő ágához csatlakozott. A magyar provincia központja a budai várbeli Szent Miklós kolostor volt. Itt működött a már említett studium generale, melyet Mátyás király is komolyan támogatott. Pozsony után ebből igyekezett világiak számára is nyitott egyetemet szervezni: ő fizette az artes fakultás és a teológia tanárait, elismert teológusokat hívott meg, és gondoskodott a hallgatók ellátásáról. 1507-ben az egyetemes káptalan elrendelte a studium generale átszervezését a bolognai egyetem mintájára, és nyolc olyan tanárt rendelt Budára, akik korábban Párizsban tanítottak.
A budai kolostor és studium generale könyvei elpusztultak, viszont a studium particularét működtető kassai rendháznak nyolc kódexe és huszonegy ősnyomtatványa maradt fenn.
 
Ez ugyan csak kis töredéke az eredeti állománynak, de a domonkos könyvtárak jellegét mégis érzékelteti. 1469 körül másolták azt a nyolc részből álló kolligátumot, mely a domonkosok által követett Ágoston-regula és a rend kiváltságlevelei mellett tartalmazza a rend két frissen szentté avatott tagjának, Ferreri Szent Vincének és Sienai Szent Katalinnak az életrajzát (B.H. 1635). Rendtörténeti munka a 13. századi Gerardus de Fracheto Vitae fratruma, ami a rendalapításról, Szent Domonkosról és az első rendfőnökökről szól (B.H. 825). Három kánonjogi kötet mellett (B.H. 1735/a, 1744, 2492) két ősnyomtatvány a metafizikát (B.H. 2470, 2482), hat pedig a skolasztikus teológiát (B.H. 1162, 1163, 2473, 2490, 2491, 2495) képviseli egyetemi szinten. Nem hiányoztak a gyűjteményből az aszketikus-misztikus művek, a Mária-siralmak és meditációk (B.H. 1642) sem. Ezeknél jelentősebb helyet foglaltak el azonban a legújabb gyónási- (B.H. 2488, 2725) és prédikációs segédkönyvek (B.H. 1735/b, 2472, 2493), prédikációgyűjtemények (B.H. 895, 1700, 1760, 2722). Van közöttük több, a megjelenés után azonnal megvásárolt ősnyomtatvány. A könyvtár összetétele rendi fegyelmet és öntudatot, korszerű és igen magas szintű teológiai érdeklődést, s ezek erőterében a pasztoráció (gyóntatás, prédikáció) központi szerepét tükrözi.
 
A ferencesek körében a rendi ellentétek a kissé elkényelmesedett konventuálisok és a szent ferenci életelveket számonkérő obszervánsok között a 15. századra majdnem szakításhoz vezettek. Az uralkodók és az egyházi vezetés támogatását inkább az obszervánsok élvezték, a legfontosabb kolostorok egy része átkerült az ő tulajdonukba.
 
A konventuálisok számára Igali Fábián tartományfőnök 1454-ben reformszabályzatot adott ki, melyben nagy súlyt fektetett az oktatás színvonalának emelésére, a latin nyelvtudásra, s arra, hogy minden szerzetes tudjon írni. A novíciusképzés számára négy nagyobb kolostort jelölt ki, s előírta, hogy évente két-két rendtagot külföldi egyetemre kell küldeni.
Az obszervánsok két jelentős iskolája Esztergomban és Budán volt. A két konvent könyvtárának felszereltségéről a két nagy obszerváns prédikáció-szerző, Temesvári Pelbárt (1435 k.–1504) és Laskai Osvát (1450 k.–1511) művei vallanak. Temesvári Pelbárt baccalaureusi gradusát 1464-ben szerezte Krakkóban, és utóbb mind Esztergomban, mind Budán teológiai tanárként működött. Laskai nemcsak felkészült teológus, hanem kitűnő szervező is volt, aki jó érzékkel irányította több ízben is az obszerváns rendtartományt. Pelbárt beszédgyűjteményei – a könyvnyomtatásnak hála – hazai viszonylatban egyedülálló népszerűségre tettek szert: a Pomerium (Gyümölcsöskert) gyűjtőcím alatt megjelent kötetek a mohácsi vészig 18-20 kiadást értek meg Hagenautól Strassburgig és Lyontól Velencéig. Laskai kevésbé lett ismert, talán mert eredetibb tehetség volt. (A műfaj nem kívánta meg az eredetiséget.) A két szerző egyszerű prédikátoroknak szánta a beszédminta-gyűjteményeket, melyek – mint Pelbárt egyik előszavában jelezte – egész könyvtárat képesek helyettesíteni.
 
A beszédek ugyanis együttesen a katekézis, a dogmatika és a morális teológia minden fontos kérdését tartalmazták, s emellett a témák és a sok ezer idézet variálhatósága miatt megszámlálhatatlan újabb beszéd alapjául szolgálhattak. Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát munkájához azonban egy valóságos könyvtárra volt szükség, ahol a kortárs prédikációgyűjtemények és szentencia-kommentárok éppen úgy megvoltak, mint a patrisztika vagy az egyházjog alapművei.
 
Az eddig számba vett kötelezettségeken túl a kolduló rendek szerzetes közösségei a domonkos- illetve a klarissza apácák, és a rendjeik szabályai szerint élő, de világi státusukat megőrző beginák (harmadrendiek) lelki gondozását is ellátták. Ez a felelősséggel vállalt feladat juttatta a két rendet egyedülállóan fontos szerephez a magyar nyelvű kódexirodalom megteremtésében.
 

A magyar nyelvű kódexirodalom felvirágzása 1470 és 1526 között
A 15. század második felében hirtelen virágzásnak indult a magyar nyelvű vallásos irodalom. A mintegy ötven fennmaradt nyelvemlék-kódexből mindössze három datálható a 15. század közepénél valamivel korábbra, legnagyobb részüket a 16. század első negyedében másolták. Szinte valamennyi kódexünk többedik másolat, a megsemmisült őspéldányok ezeknél néhány évtizeddel előbb készülhettek.
 
A megnövekedett magyar nyelvű olvasmányanyag jelzi egy új, nem latin iskolázottságú olvasóréteg megjelenését. Szűk és pontosan körülhatárolható réteg ez, mely latinul nem tudó apácákból, férfikolostorokban élő laikus testvérekből és néhány ájtatos világiból áll. A könyv nem munkaeszköz számukra, nem kincs a szó fizikai értelmében, és nem is a tanulást vagy a szórakozást szolgálja, hanem kizárólag a vallásos elmélyülést s a lelki épülést. Ezt jól tükrözi a nyelvemlékek igénytelen külső megjelenése, díszítetlensége és íróanyagként a jobbára olcsó papír is. (Néhány kivétel persze van. A Festetics-kódex 1494 előtt a nagyvázsonyi pálosok hálaajándéka Kinizsiné Magyar Benigna számára: az első levél szép iniciáléja és lapszéldíszei a megajándékozottnak szólnak. A Nádor- (1508) és a Lobkowitz-kódex (1514) hajdani bársonykötésének nyomai előkelő kolostori címzettre vallanak, a Jordánszky-kódex (1516, 1519) illuminátora a bibliai szöveget vette körül növényi ornamentikával.)
 
Az anyanyelvű kolostori könyvkultúra fellendülésének hátterében az új, személyes vallásosság (devotio moderna) térhódítása és az imént jelzett 15. századi szerzetesi reformok álltak. A kódexek többsége a ferences és a domonkos rendhez, s ezen belül az óbudai klarisszákhoz és a Margit-szigeti domonkos nővérekhez köthető. Igali Fábián reformjait a konventuálisok óbudai kolostorában székelő Segösdi Lukács († 1521) fejezte be. Az ő irányításuk alatt állt az óbudai klarissza kolostor, melynek lelki gondozását nemcsak közvetlenül, hanem közvetve, gondosan kiválogatott ájtatos olvasmányok biztosításával, már az új szellemben végezték.
 
A domonkos reform a várbeli Szent Miklós kolostoron keresztül jutott el a Nyulak szigeti apácákhoz. Ennek jegyében fordította le számukra 1474-ben Váci Pál Szent Ágoston reguláit és a domonkos apácák részére készült konstitúciókat. A fordítás fennmaradt töredékét Birk-kódex néven tartjuk számon.
 
A Franciaországban a 15. század végén kezdeményezett premontrei rendi reform közvetítője és éltetője Fegyverneki Ferenc sági prépost. A somlyóvásárhelyi volt bencés apácakolostort megreformált szegedi kanonisszákkal telepítette be 1510 után. Számukra készült a Lányi-kódex (1518–1519) néven ismert ordinárius, mely a latin szertartások rendjét tartalmazza “az mi szerzetünknek igaz módja szerént, az mint Franciába tartják” (314. p.). Nemzeti nyelvű premontrei ordinárius nem ismert másutt Európában.
 
A nyelvemlék-kódexek ájtatossági szövegei kivétel nélkül fordítások. A fordítók jó része egyszerű szerzetes, személyükről keveset tudunk. A középkor szokása szerint általában megőrizték anonimitásukat. Váci Pál teológiai magisztert, nagyszombati házfőnököt is csak későbbi rendtörténeti utalások alapján sikerült azonosítani a Birk-kódex szerzőjével. A fennmaradt regulafordítás-töredék a rendi reformokért felelősséget érző, tudós embert munka közben mutatja be: fogalmazványában sok a törlés, javítgatás. Fordítását bizonyára le is tisztázta, később több példányban lemásolták, ezek azonban elvesztek. A fogalmazvány kurzív írással készült, a tisztázat könyvírással. Azt, hogy számára a könyv külső megjelenése is fontos volt, sőt, maga is járatos volt a könyvfestésben, egy könyvbejegyzésből tudjuk: Aquinói Tamás 1477-ben Velencében megjelent Summa theologicáját (B.H. 1240) saját kezűleg illuminálta.
 
A másik név szerint ismert fordító a Székelyföldről származó Nyújtódi András, aki a tövisi kolostorban élő apáca húga számára fordította le a Bibliából Judit könyvét: “Imé azért, én szerető húgom, Nyújtódi Judit, az te neveden való szent asszonnak könyve, melyet én, az te szegény bátyád, Nyújtódi fráter András megírtam az diáki bötűről ez magyar nyelvre, … hogy ne lennél az te celládban az te szentednek könyve nélkül, de vallanád ezt az te lelkednek vigasztalására” (Székelyudvarhelyi Kódex [1526-1528] 102–103 p.). A fordítás Nyújtódi keze írásában maradt fenn.
 
Nyújtódi András fráter ajánló sorai húgához a Székelyudvarhelyi Kódexben
 
A nevétől eltekintve elég sokat elárul magáról műve latin előszavában a Kartauzi Névtelenként számon tartott fordító-kompilátor, akinek kitűnő prédikáció- és legendagyűjteményét, az Érdy-kódexet rendje kapcsán már említettük. Ő nem alkalmi fordító, hanem tudatos szerző, aki különböző rendekhez tartozó “együgyű” apácákat és laikus testvéreket kíván épületes olvasnivalóval ellátni, s ezáltal felvértezni őket a “fenyegető lutheri eretnekséggel” szemben. A “sok év munkájának” eredményeként megszületett mű fogalmazványa az egész egyházi évet átfogta, mai formájában azonban csonka, a szerzőnek és egy másoló társának – számunkra ismeretlen okból – nem volt módjában letisztázni a teljes korpuszt.
 
A fordítások forrásai általában nyomtatott könyvek, a középkor legnépszerűbb művei ezekben voltak nagy példányszámban, megbízható szöveggel könnyen hozzáférhetőek. Az egyes kódexek tartalmát azonban általában az olvasói-, használói igény szabta meg. A 15. század végére létrejött terjedelmes magyar nyelvű szövegkészletből a másolók kötetlenül válogathattak. Az óbudai klarisszák és a Margit-szigeti domonkos apácák gyakran kölcsönözték egymásnak lemásolásra kedves olvasmányaikat. Ezért a sok párhuzamos szöveg kódexeinkben, de ez az oka annak is, hogy jó részük vegyes tartalmú, a külső szemlélő számára esetleges összeállítás.
 
A másolók között még gyakran akad szerzetes, de egyre több a nemcsak olvasni, hanem írni tudó apáca is. Legismertebb közülük Ráskai Lea, akinek öt igényes kódexet köszönhetünk: Margit-legenda (1510), Példák Könyve (1510), Cornides-kódex (1514–1519), Szent Domonkos élete (1517), Horváth-kódex (1522). Nem egyszerű másoló ő, gyakran fűz megjegyzéseket az előtte fekvő szöveghez, záradékaiban pedig utal az adott évben történt helyi vagy országos eseményekre. Ugyancsak ő lehetett a kolostor könyvtárosa is, akit a kolostor főnökasszonya, Bocskay Ilona a kódexmásoláson túl egyéb írásos teendőkkel is megbízott. Vele íratott magyar nyelvű levelet bátyjának, Bocskay Istvánnak, hogy ne zaklassa a kolostor jobbágyait, s vele jegyeztetett be a kolostor egyetlen fennmaradt nyomtatott könyvének (B.H. 1587) hátsó kötéstáblájára egy latin formulát, mellyel valakit helyettes főnöknővé fogad. (Ilona olvasni bizonyára tudott, de írni nem.) A fennmaradt nyelvemlékek közül tizennégy köthető a Margit-szigeti kolostorhoz.
 
A kódexek tartalmát, mint jeleztük, az olvasói igény alakította. Ezt az igényt azonban a rendek megreformálói ébresztették a gondozásukra bízott lelkekben. Mindenekelőtt a rendezett kolostori életvitelhez nélkülözhetetlen regulákat, rendi konstitúciókat, s az ideális szerzetesi életre nevelő traktátusokat adtak állandó közös olvasmányként az apácák kezébe. A domonkos sororok számára Váci Pál említett regula-fordítása mellett lefordították még a Szent Jeromosnak tulajdonított Regula monacharumot (Virginia-kódex, 15. század eleje) és a 13. századi domonkos novíciusmester, Augsburgi Dávid Formula novitiorumát (Horváth-kódex). Ugyancsak ide tartozik az a nagy becsben tartott latin nyelvű nyomtatvány, melybe Ráskai Lea az említett formulát bejegyezte. Vincentius Bandellus, az 1501-ben megválasztott generális 1505-ben Milánóban megjelent kiadványa ez, mely az ágostoni regula mellett tartalmazza a rend konstitúcióit és privilégiumait, s a pápáknak a domonkosokra vonatkozó határozatait. Ez volt az alap, a napi gyakorlatban azonban a magyar nyelvű fordítások éltek.
 
A klarisszák és ferences beginák számára inkább tanító jellegű elmélkedéseket és értekezéseket fordítottak, mint Szent Bonaventura De perfectione vitae ad sorores című traktátusát (Lobkowitz-, 1514, Debreceni-, 1519, Weszprémi-, 16. század első negyede; Teleki-kódex, 1525–1531), vagy Bonaventura Regula novitiorumát (Vitkovics-kódex, 1525).
 
A rendtagok számára mi sem jelentett nagyobb ösztönzést, mint a rendalapítók életpéldája. A Szent Ferenc és társai legendáit tartalmazó, ferences környezetben készült Jókai-kódex (1370/1440) – a legkorábbi összefüggő nyelvemlék-kódexünk – megelőzi a most vizsgált időszakot. Nem kétséges azonban, hogy a klarissza apácák birtokában is megvolt a fordítás egy későbbi változata. A domonkos Ráskai Lea viszont Szent Domonkosnak, az Antoninus firenzei érsek († 1459) Chronicon című művén és Gerardus de Fracheto († 1271) Vitae Fratrum Ordinis Praedicatorumán alapuló, terjedelmes legendáját másolta le nagy buzgalommal. A kolostor szentjének, Margitnak a példája azonban még ennél is közvetlenebb és meggyőzőbb lehetett.
 
Bibliai olvasmányok sokféle változatban bukkannak fel nyelvemlékeinkben. Rendszeres, bár nem teljes bibliafordítás a korszakunkat ugyancsak megelőző, Huszita Bibliaként számon tartott verzió, melynek részleteit a Bécsi- (1450 körül), a Müncheni- (1466), és az Apor-kódex (15. század vége) őrizte meg másolatban. (A fordítás huszita eredete újabban ismét kérdésessé vált.) Rendszeres, de hiányos fordítás a Jordánszky-kódex (1516–1519) is. Ezeknél népszerűbbek lehettek a perikópa- és zsoltárfordítások, melyek segítségével követhető és anyanyelven megismételhető volt a vasárnapi evangélium, s érthetővé vált a hetente latinul elrecitált Psalterium. A 150 zsoltár fordítását tartalmazza a hozzájuk tartozó breviáriumi himnuszokkal és canticumokkal (bibliai énekek) az Apor-kódex mellett a Döbrentei- (1508), a Keszthelyi- (1522) és a Kulcsár-kódex (1539). Perikópákat is tartalmaz az Érdy-kódex mellett a Döbrentei- és a Székelyudvarhelyi Kódex. Önálló bibliai könyvként megemlítendő még a Döbrentei-kódex Énekek éneke fordítása, mely a zsolozsma énektételeinek gyakori forrása, allegorikus értelmezésben pedig a misztika igen kedvelt szövege.
 
Az épületes olvasmányok műfaja rendkívül változatos. Ide tartoznak a felolvasásra szánt prédikációs- és legenda-kötetek, melyek közül az Érdy-kódexre már utaltunk, ennél is gazdagabb lehetett azonban egykor a Debreceni Kódex első, ma csonka tétele. Fő forrásuk Temesvári Pelbárt Pomeriuma és a Legenda aurea, illetve Petrus de Natalibus Catalogus sanctoruma. Temesvári Pelbárt Stellariuma a forrása a klarisszák Mária-kultuszát jól tükröző prédikációs köteteknek, mint a Tihanyi- (1530–1532) és a Kazinczy-kódex (1526–1541). Exemplumokat (példákat) elszórtan számtalan kódexben találunk, önálló, kötetbe rendezett gyűjtemény a Példák Könyve. A prédikáció és a traktátus határán áll a szellemes, jól szerkesztett Könyvecse az szent apostolok méltóságokról (1521), melynek nemcsak fordítója, hanem szerzője is minden bizonnyal egy magyarországi domonkos volt. A klarissza eredetű, vegyes tartalmú Nagyszombati Kódex (1512–1513) részletet közöl a nagy domonkos misztikus, Henricus Suso (Seuse, † 1366) Horologium sapientiae című dialógusából. Az ugyancsak óbudai eredetű Lobkowitz- és Debreceni Kódex a másik nagy misztikus, Kempis Tamás († 1471) Krisztus követése című művéből tolmácsol több fejezetet.
 
A magánáhítatot szolgálta a nagyszámú imádságoskönyv kolostoron belül és kívül. Így például a Thewrewk- (1531) és a Kriza-kódex (1532) a Nyulak szigeti sororokét, a már említett Festetics-kódex és a Czeh-kódex (1513) pedig Magyar Benignáét. A világiak számára másolt kódexek közül valamennyi ebbe a műfajba tartozik. Az imádságok forrása gyakran a Hortulus animae és Nicolaus Salicetus Antidotarius animae című népszerű latin imádságoskönyve.
Az olvasás közös alkalmai az apácáknál sem tértek el a férfikolostorokban előírtakétól. A refektóriumban és a káptalanteremben azonban nem latinul, hanem magyarul olvasták fel a napi evangéliumot, hetente a regulát, s ezeken kívül szabadon legendákat, példákat, elmélkedéseket. A magánosan olvasott devóciós szövegek és imádságok ennél személyesebb kapcsolatot teremtettek a könyvvel. A magyar nyelvű fordítás-irodalomban mintegy hatvan-hetven év alatt megérlelődött az írott irodalmi nyelv, és közben kialakult egy vékony, de rendszeresen, anyanyelvén olvasó réteg.
 
Az írásba a nők is bekapcsolódtak, főként a kódexmásolásba, de Ráskai Lea esetében láttuk, hogy alkalmilag a kolostor levelezését is bonyolította. Idézett levele – bár könyvírással készült – jelzi, hogy az anyanyelvű íráshasználat minden helyzetben természetes számára. Az 1526-ig fennmaradt 20 magyar nyelvű misszilis levélből hármat apácák írtak.
 

Csapodi Csaba: A reneszánsz könyvkultúra (Humanista könyvtárak)
Középkori könyvkultúránkba lényeges fordulatot hozott az itáliai reneszánsz, a humanista műveltség behatolása Magyarországra. A reneszánsz könyvkultúra ugyanis valami egészen új jelensége az európai szellemi életnek. Soha, sem előbb, sem utóbb nem volt a könyv és könyvtár olyan lényegbeli kapcsolatban az irodalommal, a kulturális élet egészével, mint ekkor. Központi kérdéssé, a szenvedélyes érdeklődés tárgyává válik ekkor a könyv. Most már nem arról van szó, hogy egyes tudósok, fejedelmek – térben és időben elszigetelve – megbecsülik a könyveket, s a maguk pompaszeretetét könyvekkel is bizonyítják. Nem is pusztán a művelődés mindennapi életének, a tanításnak, tanulásnak, egyházi tevékenységnek gyakorlati eszköze, hanem a szellemi élet legfőbb kincse mint a klasszikus ókor irodalmi és tudományos örökségének őrzője, fenntartója. Ebből kell minél többet lemásolni, összegyűjteni mindazt, ami a “sötét barbárság” századai után fönnmaradt. A könyvtár válik a szellemi élet embereinek igazi környezetévé, a szellemi munka, a vitatkozás, a szümpozionok otthonává.
 
A könyveknek ez az új típusú világa azonban a 15. században még alig terjedt túl Itálián. Az Alpokon inneni területen a könyvvel való foglalkozás új módjának, a humanista könyvgyűjtésnek és könyvtáraknak meghonosodása éppen úgy az előzményektől és a befogadási hajlamtól függött, mint a reneszánsz műveltség minden más területe. Ahol a befogadó ország megelőző könyvkultúrája is különösen erős volt és kifejlődött, önálló hagyománnyal rendelkezett, mint például Franciaországban és Angliában, ott csak lassan vert gyökeret az új műveltség, s jelent meg a könyvek új típusú világa. De lassan tudott meggyökerezni a humanista könyvtártípus ott is, ahol az Itáliával való szellemi kapcsolatok gyöngék vagy éppen ellenségesek voltak.
 
Az elmondottakban lehet megtalálni az okát annak, hogy az Alpoktól északra az első legnagyobb itáliai típusú fejedelmi könyvtár éppen Magyarországon létesült: Mátyás király Corvina Könyvtára. Magyarországnak ugyanis az egész középkoron át folyamatos és intenzív politikai, dinasztikus, kulturális és gazdasági kapcsolatai voltak Itáliával. A középkori magyar birodalom délnyugati tájain, Szlavónián és Dalmácián keresztül mindig nyitva állt az út az olasz hatások előtt. A 14. században a Nápolyból jött magyar Anjou királyok családi kapcsolatai erősen megnövelték ezeket a hatásokat.
 
Nagy jelentősége volt azután annak, hogy Luxemburgi Zsigmond magyar király lett a német-római császár, és így a magyar kancellária emberei érintkezésbe kerültek a konstanzi és a bázeli zsinaton részt vevő itáliai humanistákkal, akik ekkor már szorgalmas könyvfelkutató és -gyűjtő tevékenységet folytattak mindenfelé. Ennek a kapcsolatnak volt a következménye, hogy Pier Paolo Vergerio Zsigmondhoz csatlakozott és Magyarországon telepedett le, ott élt haláláig. Vergerio könyvtára lehetett a mintaképe Vitéz János könyvtárának, sőt valószínűleg magukat ezeket a könyveket is Vitéz János szerezte meg Vergerio halála után.
 

Vitéz János könyvtára
Vitéz János (1408–1472), a legműveltebb, legképzettebb magyarországi főpapok egyike, nemcsak alapos teológiai tudásával tűnt ki, hanem a klasszikus auktorok széles körű ismeretével és a csillagászatban való jártasságával is. Ő volt az első Magyarországon, aki az új itáliai műveltséget, a humanizmust tudatosan sajátította el, és a magyarországi reneszánsz kultúra kezdeményezőjévé és megalapozójává vált. Már Zsigmond korától kezdve a királyi kancelláriában működött, Hunyadi Jánosnak legfőbb bizalmi embere, a kormányzó fiai, László és Mátyás nevelésének irányítója. Mint váradi püspök, majd esztergomi érsek nemcsak az országos politikában játszott fontos szerepet, hanem tehetséges ifjak itáliai iskoláztatásának lehetővé tételével igyekezett utánpótlást is nevelni a magyarországi humanizmus számára. Ő volt Mátyás pozsonyi egyetemének megszervezője és első kancellárja.
 
Már váradi udvarában igazi itáliai típusú humanista szellem uralkodott. Váradi, majd esztergomi könyvtára a Corvina mögött – amelynek egyébként mintaképe volt – nagyságban a második helyet foglalta el a magyarországi humanista könyvtárak közt: konkrét adatok híján csak föltevésként mintegy 500 kötetre becsülhetjük. Tartalmi gazdagságáról dicsőítve írnak a kortársak.
Janus Pannonius, mikor Váradot elhagyta, megható versben búcsúzott el a helytől és a könyvtártól. Miklós modrusi püspök, pápai követ, aki hosszabb ideig volt Váradon Vitéz vendége, örömmel emlékszik vissza “arra a felejthetetlen télre, melyet… Váradon számos tudós férfiú társaságában, kitűnő könyvtáradban, a nagyszerű írók számtalan munkája közt olyan kellemesen és derűsen töltöttem el”. A híres német csillagász, Regiomontanus, aki egyik munkáját, híres csillagászati tábláit, a Tabulae Varadiensest, Vitéz számára készítette, így ír a könyvtárról: “Benned tiszteli ez a dús könyvtár alkotóját, amelynek kincseivel Erdélyt és Magyarországot gazdagítod… Köztudomású, mily gonddal és mennyi költséggel gyűjtötted egybe különféle országokból a bölcsességre oktató könyveket, amelyek bőkezűségednek és emelkedett szellemednek hírét a késő nemzedékekre is át fogják hagyományozni.”
A leghitelesebb tanú, a nagy firenzei könyvkészítő műhely vezetője, Vespasiano da Bisticci, aki szoros kapcsolatban volt Vitézzel mint kódexek vásárlójával, azt írja róla, hogy “egyik legfőbb gondja volt szép könyvtárat összeállítani, melyben a tudomány minden ága képviselve volt. Itáliában és egyéb országokban kerestetett össze könyveket; amit pedig nem talált készen, leíratta Firenzében, nem törődve a költségekkel, csak azzal, hogy szépek és hibátlanok legyenek. Könyvtárából kevés latin könyv hiányzott.” Hozzátehetjük, hogy görög kódexei is voltak.
 
A könyvtárból 36 fönnmaradt kódexet ismerünk, ezen kívül még 28 elveszett műről van adatunk. A fönnmaradt darabok alapján igazat kell adnunk Vespasianónak, hogy Vitéznek nagy gondja volt a kódexek szépségére és a szövegek hibátlanságára. Münchenben őrzött háromkötetes Liviusa (B.H. 2020) vetekszik szépségében a legszebb korvinákkal, olyan pompás itáliai reneszánsz munka. Könyveit természetesen főleg Itáliából szerezte be, de már Váradon is dolgozott számára könyvmásoló, akinek a nevét is ismerjük: Polánkai Bereck. A szövegek pontosságát pedig igazi filológus szenvedéllyel gondozta. Nemcsak saját könyveit javította – ha volt, más példánnyal összevetve, ha nem, nyelvtani-értelmi alapon –, hanem minden könyvet, amit elolvasott. Nem kevesebb mint 37 olyan korvinát ismerünk, amelyben megtalálhatók jellegzetes javításai, sokszor az olvasás időpontjának feltüntetésével.
 
Kódexei egyrészt szebbnél szebb firenzei vaknyomásos reneszánsz bőrkötésekben vannak. (Talán nem véletlen, hogy a legtöbbnek a közepén az egyébként ritkán alkalmazott nyolcágú csillag motívum van.) Más részük Magyarországon készült. Ezek közt két típus tűnik föl. Az egyik, a korai, váradi, amely az említett firenzei kötésekkel rokon. A másik típus jellegzetes magyar reneszánsz vaknyomásos bőrkötés, virágmotívumok fölhasználásával, középen kereszt alakúra font levelekkel. Ezek föltehetően Esztergomban készültek. Tartalom szempontjából – amint a fönnmaradt darabokból és adatokból következtethetünk rá – egészen kivételesen tiszta humanista jellegű volt a könyvtár. Az említett, összesen 64 tételnek mintegy öthatoda világi tartalmú, és csak a maradék vallásos jellegű. (Sokkal erősebben világi tehát, mint Mátyás király könyvtára!) Részletezve: legtöbb a történelem és irodalom, azután következnek – nagyjából egyenlő arányban – a teológia, filozófia, természettudomány (főleg csillagászat); jogi munka mindössze egy van. A szerzőknek majdnem a fele klasszikus latin vagy görög auktor: Arisztotelész, Cicero, Curtius, Hieronymus Iustinus, Lactantius, Livius, Lucanus, Ovidius, Plautus, Plinius, Plutarkhosz, Seneca, Statius, Suetonius, Xenophón stb.
 
Nem csoda, ha ennek a gazdag gyűjteménynek a híre külföldre is eljutott, és kölcsön is kértek belőle lemásolásra. Nem kisebb ember, mint Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa, aki Vitézzel egyébként is szoros politikai kapcsolatban állt, tőle kölcsönözte Tertullianusát, de egyik saját munkáját is megküldte magyar partnerének. Tőle kért kölcsön több könyvet, köztük Liviust, Zbigniew Olesnicki lengyel bíboros.
Sajnos, Vitéz könyvtára nem maradt fönn. Vitéz utóda a prímási székben, Beckensloer érsek, 1476-ban hűtlenül elhagyta Mátyás királyt, zarándoklat ürügye alatt külföldre távozott, és a magyar király ellenségéhez, III. Frigyes császárhoz csatlakozott, aki a salzburgi érseki széket ígérte neki. Beckensloer sok minden egyéb közt Vitéz legszebb kódexeit is magával vitte Salzburgba. Innen kerültek utóbb mai őrzési helyükre, Bécsbe és Münchenbe. Néhány darab – ezeket esetleg még maga Vitéz hagyta Budán, aki kegyvesztése előtt ideje nagy részét a királyi udvarban töltötte – bekerült a Corvina Könyvtárba.
 

Janus Pannonius könyvtára
Vitéz könyvtárát követően jött létre unokaöccse, Janus Pannonius (1434–1472) pécsi könyvtára. Janust Vitéz taníttatta Ferrarában, Guarino Veronese nagy hírű iskolájában, majd Padovában, ahol az irodalmi stúdiumok után jogi képzettséget is szerzett. Janus már ferrarai diák korában szerzett könyveket, főleg Vitéz számára, s ezeket rendszeresen küldözgette Váradra. Mikor hazatért, már nagy hírű költő volt, és műveltségét teljesen átjárta az itáliai humanizmus szelleme. Érthető tehát, hogy ő is nagy könyvtár létesítésére gondolt, de őt, Vitézzel ellentétben csak a szövegek, nem pedig külső megjelenési formájuk érdekelte. Szenvedélyesen olvasott, többet, mint bárki akkor Magyaroszágon. Irodalmi működését itthon is folytatta, verseket írt, és görög szövegeket is fordított éppen úgy, mint Itáliában. Kódexeit azonban nem javítgatta, mint Vitéz János, címerével nem látta el, így ma csak néhány darabot tudunk fölismerni egykori tulajdonából. Pedig hogy milyen tudatosan törekedett gazdag tartalmú könyvtár létesítésére, annak ugyanaz a Vespasiano a tanúja, aki Vitéz könyveiről írt.
 
Vespasiano Janust személyesen ismerte, s nyilvánvaló, hogy a költő az ő műhelyének termékei közül is sokat megszerzett. Janus nagy könyvbeszerző útja 1465-i római követsége volt, amelyből nemcsak nagybátyja esztergomi érseki kinevezését és a pozsonyi egyetem fölállítását engedélyező okiratot hozta el a pápától, hanem minden alkalmat megragadott könyvek beszerzésére is. Vespasiano így ír erről: “Akarván egy méltó könyvtárt létrehozni, megszerzett Rómában minden könyvet, amit tudott, mind görögöket, mind latinokat, mindenféle szakból. Firenzébe jövén hasonlóképpen cselekedett, hogy megszerezzen minden görög és latin könyvet, amit tudott, nem törődve sem az árral, sem semmi mással, mert igen bőkezű volt. Elutazásakor néhány száz forintot hagyott, hogy elkészítsék azokat a latin és görög könyveket, amelyek hiányzottak…, és ment Ferrarába, és minden könyvet megvásárolt, amit talált. Hasonlóképpen Velencében.”
 
Könyvtárának különös jellemvonása volt latin–görög kettőssége, az első ilyen az Alpoktól északra. Valószínűleg innen az indíték, és a görög kódexek első nagy csoportja a Corvina gyűjteményében. Mert Janus könyvtára nem maradt fönn. Mikor királyával – mint lázadó – szembefordulva menekülni volt kénytelen, majd meg is halt útközben, valószínű, hogy Mátyás király a püspök néhány magával vitt könyvén kívül egyéb vagyontárgyai közt könyvtárát is lefoglalta, és bekebelezte saját Corvina Könyvtárába. Ezért kellett utóbb Handó György pécsi prépostnak ott nagy áldozattal új könyvtárat alapítania.
 
Janus könyvei közül mindössze a következőket tudjuk ma azonosítani: a budapesti Egyetemi Könyvtárban van egy pompás görög nyelvű evangéliumoskönyv (B.H. 465), amelyet Janus barátjától, Garázda Pétertől kapott; Erlangenben van egy görög nyelvű Xenophón-kódex (B.H. 1184), ezt meg másik jó barátjától, Battista Guarinótól kapta ajándékba. Bécsben van egy latin–görög, illetve görög–latin szótár, amelyet Janus saját kezével írt (B.H. 244), bizonyosan még Itáliában, iskolai tanulmányai idején. Lipcsében két kötet van Janus egykori tulajdonából, amelyekben az ő görögből készített prózai fordításai vannak: Plutarkhosz, Démoszthenész, Homérosz (B.H. 1958, 1959). A firenzei humanistától, Marsilio Ficinótól kapta ajándékba a Bécsben őrzött Platón-kommentárt, amelyet Ficino írt (B.H. 138). Janus könyvtárából került a Corvinába Diodorus Siculus történeti munkája (görög B.H. 242), és valószínűleg az övé volt a jénai Guarino-kódex (B.H. 1823). Csak az utóbbi két évtizedben került elő Sevillában két Janus-kódex, amely az ő saját verseit tartalmazza (B.H. 2622, 2623).
 
Még ha hozzávesszük is ezekhez azokat a munkákat, amelyekről – különböző források, elsősorban saját költeményei alapján – feltehető, hogy Janus tulajdonában voltak, akkor is túl kicsi a számuk ahhoz, hogy valamilyen tartalmi következtetést vonhatnánk le belőlük. Janust saját műveiből és a forrásokból olyan jól ismerjük, hogy a tulajdonosból következtethetünk a könyvtárra: kétségtelenül a Corvinával és Vitéz János könyvtárával rokon tartalmú humanista könyvtár volt, igen sok görög kódexszel.
 

A Bibliotheca Corviniana
Vitéz János és Janus Pannonius hatásának, az ő könyvtáraiknak mint példaképeknek köszönhette létrejöttét Mátyás király könyvtára. Mátyás neveltetését Vitéz János irányította az új eszméknek megfelelően, s így már fiatal korában jól tudott latinul, olvasta a klasszikus auktorokat. Uralkodásának első szakaszában pedig Vitéz és Janus voltak legfőbb támaszai, legbefolyásosabb tanácsadói. Mikor trónját elfoglalta a budai palotában, és magával hozta saját, ifjúkori olvasmányait meg az atyjától örökölt néhány könyvet, valószínűleg talált ott már egy kisebb királyi könyvtárt. Láttuk, hogy már Nagy Lajosnak voltak könyvei. Zsigmond a maga személyében még messze állt attól, hogy a kibontakozó itáliai humanizmus áramlatához csatlakozzék, bár a bázeli és a konstanzi zsinaton alkalma volt a különböző követek útján arra, hogy kapcsolatba kerüljön az új irányzat képviselőivel. Ő maga még megmaradt a középkori gótika szellemi világában.
 
Semmiféle közvetlen forrás nem szól arról, mikor kezdte meg Mátyás király a tudatos könyvgyűjtést. Melyik évet tekinthetjük a Corvina alapítási évének, nem tudjuk. De valószínűleg külön alapítási aktus nem is volt. Az elmondott előzményekből, királyi elődök és saját maga ifjúkorának könyveiből, de főleg Vitéz és Janus hatására szinte észrevétlenül fejlődött egyre nagyobb és jelentősebb gyűjteménnyé. Mindenesetre adataink szerint 1464 táján már Itáliában is tudtak Mátyásnak a könyvek iránti érdeklődéséről; de főként 1467 után sokasodnak meg az adatok Mátyás könyveiről. Később jelentékenyen növelhette könyvtárának állományát Janus Pannonius könyvgyűjteményének beolvasztása.
 
Új fejlődési szakaszt jelentett a könyvtár életében a királynak a nápolyi Aragóniai Beatrixszal kötött házassága. Nem mintha a királynénak valamilyen személyes szerepe lett volna a könyvtár fejlesztésében, hanem azért, mert ettől az időtől (1476) fogva alakult át a budai udvar egészen olasz reneszánsz mintára. Ezóta jöttek ide nagyobb számban olasz humanisták. A kulturális összeköttetések szálai azonban mégsem Nápoly, hanem főleg Firenze, Marsilio Ficino platonista köre felé vezettek továbbra is. A könyvtár ezóta gazdagodott elsősorban a firenzei könyvmásolók és könyvfestő műhelyek termékeivel.
Nagy szerepet kell tulajdonítanunk a Corvina további kiépítésében Taddeo Ugoletónak, a Corvina könyvtárosának, aki maga is firenzei humanista volt, és fáradságot nem ismerve gyarapította a könyvtár állományát. Az ő könyvtárossága idején készülhetett el a pompás berendezés, készültek a ragyogóan díszes, aranyozott bőrkötések, látták el rendszeresen ex libris jellegű királyi címerekkel a kódexeket. A görögül is jól tudó Ugoleto könyvtárossága alatt alakult ki, nagy tömegű görögországi könyvbeszerzés útján a Corvina görög–latin kettőssége, amit a kortársak annyira kiemeltek, és amiben éppen a firenzei Bartolommeo Fonzio kijelentése szerint magának Lorenzo Medicinek is mintaképévé vált saját könyvtára, a róla elnevezett Laurenziana kettős jellegének kialakításában.
 
A Corvina Könyvtárt elsősorban ragyogó szépségű kódexei alapján szokták értékelni és emlegetni, pedig a külső dísz csak a tartalomhoz és a király hatalmához méltó keret volt. Mátyás királyt a kódexek gyűjtésében elsősorban tartalmi szempontok vezették; a Corvinát az ókor és saját kora szellemi kincseinek lehető teljességét magában foglaló gyűjteménnyé kívánta fejleszteni.
A fejlődés tetőfokán 2000-2500 kötetre (főleg kódexek, kevés nyomtatott könyv) becsülhető állományból fennmaradt mintegy tizedrésznyi anyag alapján is képet alkothatunk magunknak a Corvina tartalmi gazdagságáról: filozófa, történelem, filológia, retorika, költészet, csillagászat, orvostudomány, teológia, hadtudomány, építészet, földrajz egyaránt képviselve volt benne, és hogy nemcsak a közkézen forgó munkák, arra jellemző, hogy a Corvinából fennmaradt vagy adatokból ismert darabok 60%-a Mátyás életében, tehát 1490-ig nem jelent meg nyomtatásban. A könyvtár túlnyomóan kéziratos jellegének tehát nem pusztán esztétikai okai voltak.
 
Annyi pusztulás után a Corvina Könyvtár állományából maradtak fönn olyan kódexek, amelyek klasszikus auktorok műveinek egyetlen példányai. Vannak adataink olyan kódexekről is, amelyeknek pusztulásával az illető munkának egyetlen példánya veszett el.
 
Maguknak az egyes kódexeknek szövegkritikai értékelésével még keveset foglalkozott a filológia tudománya. Annyi bizonyos, hogy nagy többségük nem a ma ismeretes legjobb szöveget tartalmazza. De ez természetes. Ma, ötszáz év tudományos kutatásai után a legtöbb esetben régibb és hitelesebb szövegeket ismerünk. Mátyás könyvtárosai olyan kódexeket szereztek be, amelyekhez akkor hozzá tudtak jutni. Ezek pedig semmivel sem rosszabb szövegek, mint a kortárs itáliai könyvtárakéi.
 
A Corvina tartalmi értéke és gazdagsága szempontjából különösen fontos a görög szerzők eredeti és latinra fordított műveinek nagy száma. A Corvinából ma ismeretes mintegy 650 műnek körülbelül egyharmada görög szerzőktől, méghozzá főleg ókori klasszikusoktól származik.
Ami a korvinák külső kiállításának fényét illeti, főleg az 1480-as évek óta vált általánossá, hogy a köteteket a legkiválóbb firenzei és más itáliai mesterek, valamint a Budán megszervezett királyi könyvkészítő műhely emberei pompás díszítéssel látták el. A megelőző korszak kódexeinek túlnyomó része viszonylag egyszerű, úgynevezett fehér indafonatos díszítéssel készült. 1480 után viszont Cherico, Boccardino Vecchio, a Gherardo és Monde di Giovanni testvérpár, Francesco Rosselli és főleg a leghíresebb firenzei mester, Attavante de Attavantibus a név szerint ismert könyvfestő művészek, akik Mátyás király könyvtára számára dolgoztak. Sajnos a budai műhely mesterei nem szignálták nevükkel a korvinákat, így személy szerint nem ismerjük őket.
A gondos, kalligrafikusan szép humanista antiqua és cursiva írással író, névvel is megjelölt könyvmásolók, scriptorok közül megemlítjük Pietro Cennini, Bartolommeo Fonzio, Sebastiano Salvini, Lucas Fabiani, Clemens Salernitanus, Franciscus Collensis, Leonardus Job, Gundisalvus Hispanus nevét.
 
A könyvtár helyiségei a budai királyi palota több részével együtt elpusztultak, de helyüket meg tudjuk állapítani, és leírásuk is ránk maradt. A palota Dunára néző, keleti oldalának első emeletén, közvetlenül a királyi kápolna mellett (amelynek altemploma ma is látható), attól délre volt a magas boltozatú könyvtárhelyiség. Később, a könyvek gyarapodásával ehhez járult egy második helyiség; ettől kezdve az egyik helyiségben voltak a latin, a másikban a görög szerzők művei. Az ablakok színes üvegmozaikján keresztül áradt be a fény. Az ablakok közt állt a király aranyos terítővel letakart heverője, ahol olvasott és udvari humanistáival társalgott irodalmi és tudományos kérdésekről. A falak mentén aranyozott, faragott díszítésű polcokon, illetve a polcok alatti szekrényekben feküdtek – első táblájukra fektetve – a könyvek, tudományszakok szerint csoportosítva. A pultokon a portól színes-aranyos leplek védték a köteteket.
 
Nagymértékben növelte a könyvtár pompáját a könyvek díszes kötése. A korvinák egy része piros, zöld vagy lila selyem-, bársonykötésben volt, aranyozott ezüst, zománcos címerrel díszített veretekkel, csatokkal. Ezeknek a köteteknek a metszése is jellegzetes és máshol nem található színes virágmotívumokkal díszített, poncolt (pontozással díszített) arany metszést kapott. A kötetek másik része pedig előbb vaknyomásos, utóbb aranyozott, esetleg ezenfelül még színezett, címeres bőrkötésben volt. Az újabb kutatások alapján ma már nyomon tudjuk követni a bőrkötések motívumainak, elrendezének előzményeit a korábbi magyar kolostori könyvfestő művészetben és Vitéz János könyvein: gótikus elemek reneszánsz elrendezésben jellemzik a korvina-kötéseket. Az aranyozott kötések nápolyi, velencei, keleti hatásokat is fölhasználtak. De míg például a nápolyi aragon könyvtár aranyozott kötései közt csak egyszerű típuskötéseket lehet találni, a korvina-kötések minden egyes darabja egyedi, külön megtervezett, nagy változatosságú műalkotás. Külön fejezete ez a könyvkötő művészet történetének. Utóhatásuk megtalálható a környező országok, Ausztria, Csehország, Lengyelország reneszánsz könyvkötő művészetében is.
 
A könyvtár fejlődésének tetőfokán volt Mátyás király halálakor, 1490-ben. Tudjuk például, hogy Firenzében ekkor 150 kódex készült az ő számára, amely már nem került Magyarországra, mert a nagyszerű fejlődést a király halálától fogva gyors hanyatlás követte. A gyönge és mindig pénztelen utód, II. Ulászló alatt már alig történt más, mint néhány Magyarországon megkezdett kötet díszítésének befejezése és néhány ajándékként kapott könyv elfogadása. A királyi könyvkészítő műhely is megszűnt egy-két év múlva. A scriptorok és illuminátorok egy része bizonyára hazatért Itáliába, ahonnan jött, más része, a magyarok, vagy a királyi kancelláriában, vagy egyes főpapok udvarában kapott alkalmazást.
 
Fejlődés helyett tehát megkezdődött a könyvtár állományának fokozatos szétszivárgása. Külföldi követek, humanisták – főleg bécsiek és csehek – gyakran kértek el egy-egy kötetet használatra vagy ajándékként a királytól. Ulászló és utódja, II. Lajos pedig szívesen ajándékozott, pénz híján, ezekből. Viszont éppen ennek köszönhető, hogy az állományból elég jelentékeny rész elkerülte a pusztulást és fönnmaradt. Mert azt, ami eredeti helyén volt, II. Szulejmán 1526-ban, amikor a mohácsi győzelem után bevonult a budai várba, a mérhetetlenül nagy zsákmány közt magával hurcolta Konstantinápolyba. Ott évszázadok folyamán a gondatlan kezelés, elhanyagoltság folytán legnagyobb részben elpusztultak. Ami kevés megmaradt, azok ma már Abdul Aziz és Abdul Hamid szultánok ajándékaként – kevés kivétellel – Budapesten vannak.
A 16–17. század tudományos közvéleménye nehezen tudott beletörődni a Corvina pusztulásának szomorú tényébe, ezért, minthogy a török hódoltság idején többször hoztak el a budai várból könyveket, az a téves nézet alakult ki, hogy a Corvina maradványai megmaradtak Budán.
 
Ezért gondolták azt, hogy az 1686-os felszabadító ostrom után a budai palota romjai közt talált és onnan Bécsbe szállított nagy mennyiségű könyv a Corvinának nagyon megrongált maradványa. Ez a föltételezés az újabb kutatások alapján tévesnek bizonyult. A Budáról Bécsbe szállított könyvek – amelyeknek nagy részét sikerült azonosítani a bécsi Österreichische Nationalbibliothekban (volt Udvari Könyvtár) – sohasem tartoztak Mátyás király könyvtárához, hanem egy másik tekintélyes méretű könygyűjteményből, a királyi kápolna papságának nem humanista jellegű, hanem egyházi vonatkozású könyvtárából valók voltak.
A hiteles fönnmaradt korvinák számát ma 216-ra becsüljük. Ebből 194 Mátyás király könyve, 4-et ő készíttetett másoknak ajándékul, 9 Beatrix királyné személyes tulajdonába tartozott, 9 Ulászló könyve volt. Ez a szám azonban változó, mert még ma is szinte évről évre találnak a kutatók újabb, ismeretlen korvinákat. Ez a 216 kötet 16 ország 43 városának 47 könyvtárában található, 2 korábban ismert kötet jelenlegi őrzőhelyét ma nem tudjuk. Magyarországon a korvinák közül 52 van.
 
Bármekkora veszteséget jelentett is a 15–16. századi Magyarországnak a korvinák jelentékeny részének külföldre kerülése, ez nemcsak azzal a pozitív eredménnyel járt, hogy legalább ezek elkerülték a pusztulást, hanem azzal is, hogy hozzájárultak a közép-európai humanizmus fejlesztéséhez. Mert a korvinák közül a külföldi tudósok és gyűjtők főleg a legértékesebbeket igyekeztek megszerezni, s így nem egy görög auktor munkája – eredeti nyelven vagy fordításban – éppen a Corvina Könyvtárból került a tudományos használatba. Az Alpoktól északra fekvő Európa akkor még főleg innen merítette a görög szerzők munkáit.
 

Humanista főpapi könyvtárak
A Corvina Könyvtárnak Mátyás király halála után bekövetkező hanyatlása egyáltalán nem jelentette a magyarországi könyvtári kultúra hanyatlását. Sőt ellenkezőleg, a fejlődés még nagyobb arányokat öltött. De ez a fejlődés kétirányú. Egyrészt tovább gyarapszanak a főpapi humanisa könyvtárak, s újak is alakulnak, másrészt most indul meg igazán a nyomtatott könyvek szétáramlása az országban, ami már a hetvenes évek óta egyre fokozódott.
 
Humanista főpapi könyvtára nemcsak Vitéznek és Janus Pannoniusnak, hanem más művelt egyházfejedelmeknek is volt már Mátyás király korában. A király halálával azután, ugyanúgy mint a reneszánsz műveltség egyéb területei: építészet, festészet, ötvösművészet, a könyvtári kultúra is decentralizálódik a főpapi udvarokba és országossá válik. Sajnos, a középkori püspöki székhelyek majdnem kivétel nélkül elpusztultak a török háborúk folyamán, s velük együtt elpusztultak az ott őrzött könyvtárak is. A nagy tömegű, súlyos könyvanyag nem volt alkalmas arra, hogy a közeledő veszedelem hírére elszállítsák, biztonságba helyezzék. A menekülők a templomok arany-ezüst kincseivel együtt könyveket alig vihettek el többet, mint egy-két különösen díszes misekönyvet vagy más szerkönyvet. Így a főpapi könyvtárakból mindössze néhány darab maradt ránk, viszonylag sokkal kevesebb, mint a Corvinából, hiszen ezek legértékesebb darabjait a külföldi humanisták nem igyekeztek maguknak megszerezni. Így azután állományukról nagyon keveset tudunk. Mindenesetre, amit tudunk, arra vall, hogy a székesegyházaik számára készíttetett, pompásan díszített liturgikus könyveken kívül a maguk számára főleg klasszikus és humanista irodalmat szereztek meg, ilyeneket olvastak. Hassensteini Lobkovitz Bohuslav valószínűleg nem járt messze az igazságtól, amikor azt írta, hogy II. Ulászló udvarában a főpapok többet beszéltek Nemesziszről és Laiszról, mint Krisztusról, szorgalmasabban olvasták Plautust és Vergiliust, mint a Bibliát.
Könyvtáraik összetétele így nem nagyon hasonlíthatott ahhoz a képhez, amit egy – bizonyára csak töredékes, mégis jellemző – jegyzék mutat az egy generációval korábbi Debrenthei Tamás könyveiről (1466).
 
Ebben a 13 címet magában foglaló jegyzékben egyházatyák (2 Augustinus, 2 Hieronymus, 1-1 Ambrosius, Gregorius és Clemens), az ókori filozófus Boëthius, 1 könyv a szentségekről, 1 az alamizsnaadásról, föltehetően kánonjogi munka és 2 közelebbről meg nem állapítható kötet szerepel. Az egyetlen könyv, amely az ő birtokából maradt ránk, és az ő számára is másolták, egy Nagy Sándor életéről szóló kötet (B.H. 22), jól beleillik a középkori képbe. Humanista irodalom, klasszikus szerzők egy címben sem szerepelnek.
A humanista könyvgyűjtők közt ott van mindenekelőtt Báthory Miklós váci püspök (1475-1506). Ő már Mátyás király idejében fontos szerepet játszott, de jóval túlélte királyát, aki maga is nagyra becsülte. Igazi humanista irodalomszeretetéről, olvasási kedvéről Galeotto Marzio rajzolt megkapó képet. Könyvtárának ma egyetlen hiteles darabját ismerjük, Cicero Tusculanarum quaestionum liber (Tusculanumi kérdések könyve) című munkáját (B.H. 850). Valószínűleg az övé volt Hilarius Pictaviensisnek a zsinatokról és eretnekségekről szóló, ma Bécsben (B.H. 86) található kötete. Tudunk még arról, hogy Marsilius Ficinus neki ajánlotta egyik filozófiai munkáját, Salvinus pedig Rabbi Samuel leveleinek fordítását és saját, a szentségekről szóló művét.
 
Több könyve maradt ránk Garázda Péter esztergomi kanonoknak, Janus barátjának, Ferrara neveltjének († 1507). Münchenben őrzik az ő birtokából Cicero beszédeit és Macrobiusát (B.H. 2021–2022), Bécsben Lactantiusát (B.H. 75), Prágában Justinusát (B.H. 2521). Mind a klasszikus irodalom képviselője. Megvan az a gyönyörűen kifestett görög nyelvű evangéliumoskönyve is, amelyet Janus Pannoniusnak adott ajándékba. Tudunk még arról, hogy Battista Guarino, Janus ferrarai tanárának fia neki ajánlotta verseit, de a példány nem maradt ránk.
 
Nagylucsei Orbán győri, majd egri püspök, Bécs elfoglalása után az ottani püspökség adminisztrátora († 1491–1492) könyveiről, műveltségszeretetéről Galeotto beszél. Tőle négy kódexet és egy nyomtatott könyvet ismerünk: Ficinus Platón-kommentárja (B.H. 138), Plinius munkája a híres emberekről (B.H. 36), egy 1480-ban nyomtatott, díszesen kifestett biblia Bécsben (B.H. 266), egy nagyon szép Psalterium Budapesten (B.H. 898) és egy hóráskönyv Windsorban található (B.H. 2791).
Perényi Ferenc váradi püspöknek († 1526) csak egy Budán szépen kifestett, 1498-ban pergamenre nyomtatott misekönyve maradt ránk – ma Győrött (B.H. 1592) –, de öt elveszett könyvéről is van adatunk, s ezek érdekes fényt vetnek műveltségére: négy klasszikus szerző, Vergilius, Seneca, Synesius, Diodorus Siculus és a humanista Erasmus munkái.
Filipec Jánosról, a morvaországi eredetű, de Mátyás királyt teljes odaadással szolgáló diplomatáról, váradi püspökről és olmützi adminisztrátorról tudjuk, hogy váradi egyházát gazdagon ellátta szerkönyvekkel, s hogy ő volt a brünni nyomda alapítója, ahol Thuróczy Krónikájának első kiadása jelent meg. Fönnmaradt Esztergomban őrzött pontifikáléja (B.H. 1277) meg Drezdában egy ősnyomtatvány-kolligátum, amelyben Avicenna, a híres középkori arab orvos három munkája van (B.H. 1156).
 
Várady Péter kalocsai érseknek († 1501) ma öt könyvét ismerjük. Az egyik egy 1498-ban pergamenre nyomtatott, díszesen kifestett misekönyv (B.H. 1027) Budapesten, a második a neves középkori teológus, Nicolaus de Lyra 1481-ben nyomtatott beszédei Kolozsvárott (B.H. 1859), a harmadik Szent Pál levelei Theophülaktosz kommentárjaival, nyomtatott könyv 1477-ből, őrzési hely Oxford (B.H. 2340), a negyedik Nüsszai Szent Gergely Mózes életéról írt munkája (B.H. 493), a humanista Trapezuntius fordította le görögből latinra, ez a kódex Bolognában van (B.H. 296). Végül egy kétkötetes Hieronymus-ősnyomtatvány, amely jelenleg ismeretlen helyen lappang. Arról is van adatunk, hogy Janus Pannonius költeményeinek egy gyűjteménye is megvolt a birtokában, a nagy hírű olasz humanista, Beroaldo pedig neki ajánlva adta ki az ókori Apuleius Aranyszamarához írt magyarázatait Bolognában, 1500-ban. Ennek egy példánya is kétségtelenül ott volt könyvei közt.
 
Thuz Osvát zágrábi püspök tulajdonából († 1499) két szerkönyvet ismerünk, egy missalét (B.H. 2958) és egy antifonáriumot, mindkettő Zágrábban van. De valószínűleg átmenetileg az övé volt egy Janus verseit tartalmazó kötet, amely ma Sevillában található (B.H. 2622).
A nagyhatalmú esztergomi érsek és bíboros, Bakócz Tamás († 1521) könyvei közül csak nagyon kevés maradt fenn. Abból a négy könyvből, amelyet a régebbi szakirodalom az övének tartott, háromról ma már tudjuk, hogy nem voltak az övéi. Csak Ransanusnak eredetileg Mátyás király számára készült, de annak haláláig be nem fejezett történeti munkája került hozzá (B.H. 870). Felbukkant azonban újabban egy görög nyelvű kódex, amely saját kezű névbeírása alapján az ő tulajdonának tekinthető (B.H. 235). Bakócz bizonyára olvasta is ezt a Hésziodosz, Szophoklész, Euripidész munkáit tartalmazó kötetet, mert teljesen dísztelen, s így nem pompaszeretetből szerezte meg. Ebből és más adatokból arra következtethetünk, hogy Bakócz a magyarországi humanistáknak ahhoz a második generációjához tartozott, amely a 16. században már görögül is értett, amikor ez a tudás már nem volt olyan ritka kivétel, mint Janus Pannonius idejében. Az említett két kódexen kívül ismerünk még olyan nyomtatványokat is, amelyeket neki ajánlottak, tehát bizonyosan megvoltak a könyvtárában. Saját könyvein kívül tudunk arról, hogy az általa alapított esztergomi Bakócz-kápolnát is ellátta a megfelelő szerkönyvekkel.
 
Utódja, Szatmáry György prímás († 1524) könyveiről ugyancsak nagyon keveset tudunk. Egyetlen fönnmaradt kötete egy remekül illuminált breviárium Párizsban (B.H. 2368), az egyetlen olyan ránk maradt kódex, amelyet Mátyás király halála után magyarországi tulajdonos Itáliában készíttetett. Bakóczhoz hasonlóan neki is több nyomtatott munkát ajánlottak, de most már nemcsak itáliai, hanem magyar humanisták is: Mághi Sebestyén Janus költeményeit 1513-ban; Hagymási Bálint a bor és víz vitatkozásáról szóló kis könyvecskéjét 1517-ben és Bartholomaeus Frankfordinus (Pannonius) egy év nélkül kiadott “comoediá”-t, a Gryllust, meg egy dialógust. Ez a néhány darab bizonyosan megvolt az ő bibliotékájában, és jól jellemzi irodalmi érdeklődését.
 
Valószínűleg nagy könyvtára volt Thurzó Zsigmond előbb erdélyi, utóbb váradi püspöknek († 1512), aki személyes ismeretségben és levelezésben állt a híres velencei nyomdásszal, Aldus Manutiusszal. Aldus az ő kérésére és neki ajánlva adta ki Cicero leveleit a nála szokásos kis formátumban. Tudjuk, hogy szívesen olvasta a püspök Horatiust, Vergiliust, tehát ezek munkáiból volt példánya. Könyveit nem látta el sem címerével, sem névaláírásával, így azon az egyen kívül, amelyet Gazius ajándékozott neki (orvosi értekezés a testi-lelki egészség megőrzéséról), csak azt a 11 művet ismerjük az ő birtokából, amelyeket Henckel János kapott tőle, amint ezt Henckel beírta a kötetekbe. Ezek ma Gyulafehérvárott vannak, és kivétel nélkül jogi, mégpedig római jogi és nem kánonjogi munkák ((B.H. 1769, 1772–1774, 1779, 1781–1782, 1802).
Váradon volt előbb kanonok, utóbb segédpüspök Haczaki Márton (Haczius), akinek működése átterjed már a következő korszakra, de ránk maradt könyvei egy kivétellel Mohács előttiek. Nem sok ez, ami megmaradt, de nagyon jellemző tulajdonosuk műveltségére. Hogy görögül is jól tudott, annak nemcsak az a bizonyítéka, hogy egy ideig az ő tulajdona volt egy görög Ptolemaiosz, ami a Corvina Könyvtárból került hozzá (B.H. 226), hanem könyveinek saját kezű görög nyelvű glosszái is. Ismeretes könyvei az említett Ptolemaioszon kívül Plinius, Claudianus (B.H. 1860–1861), azután Platón munkái Marsilio Ficino fordításában, Basadona könyve a predesztinációról, egy bibliai részlet, és főleg említést érdemel Morus Tamás Utópiájának 1518-i kiadása (B.H. 1543). Arisztotelész műveit is megszerezte, de már 1529 után. Könyvei közt már csak a korvina kódex, a többi nyomtatott könyv.
 
A papság magasabb rétegéből a legtöbb könyv Henckel Jánostól maradt ránk. Az ő működése már csak részben tartozik most tárgyalt korszakunkhoz, mert 1539-ben halt meg. Volt váradi kanonok és vikárius (püspöki helynök), lőcsei és kassai plébános, utóbb Mária királyné udvari papja, vele távozott Mohács után külföldre, és ott is halt meg. Külföldön szerzett könyvei eddig nem kerültek elő. A történelmi Magyarország területén ránk maradt 93 könyve. Jellemző jogi érdeklődésére, hogy a 93 közül 53 jogi tartalmú (itáliai tanulmányaiból csak ilyeneket hozott magával), 34 teológiai, filozófiai, és csak 6 kötet más természetű. Pedig bizonyosan volt még sok más könyve is, mert tudjuk, hogy Erasmus több munkáját elküldte neki, és kapcsolatban volt Lutherral és Melanchthonnal is.
 
Könyvtárának kialakításában része volt nagybátyjának, Laudeschit György szepesi kanonoknak, aki minden könyvét rá hagyta, és Thurzó Zsigmond püspöknek, akitől sok könyvet kapott. Ő már nem volt bibliofil, a könyveknek csak tartalma érdekelte, ezért egy sincs köztük, amiben díszítés volna. Viszont mindet gondosan beköttette és lánccal látta el. Tehát míg egyrészt gondja volt megőrzésükre, bizonyosan – jó humanista módjára – lehetővé tette használatukat mások számára is.
 
Más humanista főpapok birtokából csak liturgikus kódexek maradtak ránk, de bizonyosra vehetjük, hogy volt nekik könyvtáruk. Ilyen Kálmáncsehi Domonkos székesfehérvári prépost, utóbb nagyváradi, azután erdélyi püspök. Négy könyve ismeretes, egyik pompásabban díszített, mint a másik, a magyarországi reneszánsz könyvfestő művészet remekbe készült darabjai. Ezek: breviáriuma (B.H. 951), amelynek illuminátorát is név szerint ismerjük, Franciscus de Castello Ithalico e de Mediolano személyében. A másik egy missale és breviárium, melyet Bécsben, a Liechtenstein-gyűjteményben őriztek (B.H. 2314). A harmadik a zágrábi székesegyház kincstárában van, missale, amely később Thuz Osvát birtokába ment át (B.H. 2958). Végül nemrég került Párizsba egy hóráskönyve. Ennek másolója Stephanus de Chahol (B.H. 2371).
 
Egyetlen darabot sem ismerünk Handó György pécsi prépost, majd kalocsai érsek könyvtárából, viszont elég részletesen tájékoztat róla Vespasiano, akitől könyveket szerzett be. Vespasiano azt írja, hogy mikor Handó György Beatrix királyné házasságkötésével kapcsolatban követként járt Itáliában, több mint 3000 forint értékű könyvet (ezek bizonyosan mind vagy legalább többségükben kódexek voltak) vásárolt, “hogy Pécsett egy könyvtárt létesítsen, és egyet a saját prépostsága számára… a templomban egy könyvtárat állított fel, benne 300 vagy még több kötetet mindenféle szakból, és elrendelte, hogy ott álljanak [tehát valószínűleg leláncolva]. Jó ellátással megbízta egyik papját, hogy ott a könyvtárat mindennap nyissa ki és zárja be.” Tehát ma úgy mondanánk: általános gyűjtőkörű, nyilvános, tudományos könyvtár, háromszáz évvel késői utódjának, Klimó György pécsi püspöknek első nyilvános magyarországi könyvtárként emlegetett pécsi könyvtára előtt, s az első adat fizetett könyvtáros alkalmazásáról – a királyi könyvtártól eltekintve. Egyúttal az első adat könyvtári ügyrendi szabályzatról.
 
A könyvtáron kívül, írja még Vespasiano, a templomot is fölszerelte a szükséges könyvekkel: énekeskönyvekkel, bibliákkal, szentbeszédes könyvekkel, passionalékkal és több más, “a templomokban szükséges” könyvekkel. Sokat is költött a könyvtárra.
Egy másik nagy püspöki könyvtárról ugyancsak pusztán adatunk van, könyv egy sem maradt fönn: ez Farkas Bálint váradi püspöké, aki 1495-ben kelt végrendeletében 203 “különböző tárgyú, saját költségén beszerzett” könyvéről szól.
 
Csak névleg számíthatjuk a magyarországi humanista főpapi könyvtárak közé Ippolito d’Este bíboros könyvtárát. Két jegyzék maradt fönn erről. Az egyik 1520-ból, tehát itáliai életéből való, a másik magyarországi ugyan, de 1491-ből, amikor a gyermek érsek még csak 11 éves volt, és könyvei még jellegzetesen tankönyvek. Igaz ugyan, hogy ilyen tekintetben a legigazibb humanista nevelési-oktatási anyag. Természetesen megvan köztük Priscianus, az elemi fokú latin nyelvtani oktatás hagyományos kézikönyve, de ezen kívül a klasszikus latin és görög szerzők hosszú sora következik: Aiszoposz, Aulus Gellius, három Cicero, Curtius Rufus, Halikarnasszoszi Dionüszosz, Iuvenalis, Lucanus, Nonius Marcellus, három Ovidius, Plutarkhosz, Plinius, Quintilianus, Silius Italicus, Suetonius, Theophrasztosz, Vergilius stb. De van görög–latin szótár is és egy görög nyelvű, tehát eredeti Homérosz. Szép számmal vannak a könyvek közt régibb és kortárs olasz humanisták művei: Boccaccio, Petrus Candidus, Leonicenus Omnibonus, Tribrachus, Franciscus Niger, Galeotto, Laurentius Valla és egynéhány kommentár klasszikus írókhoz, amelyeknek a szerzőjét nem adja meg a jegyzék, de bizonyára ezek is humanisták művei. Középkori szerző az egyetlen Simon de Ianua genovai orvos; teológiai könyv egy sincs.
 
Bármely itáliai humanista büszke lehetett volna ilyen összetételű és ekkora könyvtárra. Annak a jele ez, hogy Ippolito Magyarországon a legkorszerűbb nevelésben részesült gyermekkorában. Mégis, a későbbi években, úgy tűnik, nem könyvtára volt a legfőbb gondja, mert egri számadáskönyveiben nagyszámú udvari népe közt könyvtárost nem találunk.
 

Világi humanisták könyvei
A 15–16. század fordulóján már nemcsak humanista főpapi könyvtulajdonosokkal találkozunk Magyarországon, hanem a világiak közt is akadnak, akiknek könyvszeretetéről, könyvtulajdonáról adataink vannak: nagy hatalmú politikusok, iskolamesterek, városi polgárok. Így a nagy hatalmú nádor és politikai agitátor, de egyben jogtudós, Werbőczy István művelt humanista is volt, nemcsak a közélet embere és jogász, s aki a magyaron kívül latinul, görögül, németül “eleganter” beszélt. Bizonyosan sok könyve volt akkor, amikor elkészítette a Tripartitumot (Hármaskönyv), legalábbis erre következtethetünk munkájának klasszikus szerzőkre való nagyszámú utalásából; olyanokra, mint Cicero, Arisztotelész, Vergilius, Hérodotosz, Platón, Plotinosz, Lactantius, Augustinus, Cyprianus, Gregorius, Epikurosz. Janus Pannonius elégiáinak egy kéziratát is ő küldte kiadásra Bécsbe Johannes Camersnak, aki más műveket is adott ki Werbőczynek ajánlva. Werbőczy egyébként II. Lajosnak is kedveskedett egy Luther-ellenes vitairat kiadásával.
 
Drágfi Tamás királyi személynök könyvei közül a Vatikáni Könyvtár őrzi (Ottob. Lat. 479.) Leonardus Utino világkrónikáját, hozzácsatolt rövid magyar krónikával. Történelmi érdeklődésére vall az is, hogy Thuróczy János éppen neki ajánlotta nyomtatott krónikáját.
 
Korszakunk végére tehát megérett a helyzet Magyarországon a könyvkultúra teljes kibontakozására. A magasabb és alacsonyabb hazai és külföldi iskolázás általánossá válásával, az írni-olvasni tudás terjedésével kibontakozik a magyar nyelvű világi irodalom is, a reformációval megindul a magyar nyelvű teológiai vitairodalom, s egyre nyilvánvalóbbá válik a hazai nyomdák szükségessége. A 16. század első évtizedeiben tehát Magyarország a kulturális virágzás magas fokára jut el, s vele együtt természetesen a könyvkultúra is, amikor bekövetkezik a régóta fenyegető katasztrófa, a pusztulás. Mégis, miközben az ország politikai és katonai súlyát elveszti, állandó háborúk dúlják, anyagi fejlődése visszamarad, a szellemi élet virágzása nem szűnik meg, hanem még fokozódik. Mindehhez az alapokat a 15. század nagy erőgyűjtő korszaka, a humanizmus és reneszánsz kibontakozása adta meg, az a nagy munka, amely Mátyás korszakának az eredménye volt, ugyanúgy, ahogy a nagyobb könyvtárszervezők előtt is mindig a Corvina Könyvtár eszménye lebegett.

 
Ajánlott irodalom

A könyvkultúra kezdetei (11–12. század)
Mezey László: A latin írás magyarországi történetéből. Magyar Könyvszemle 82 (1966) 1–9, 205–216, 285–304.
 
Bencés könyvjegyzékek és könyvek a 11–12. századból
Bollók János: A Szent Imre-legenda. In: Mons Sacer 996–1996. Szerk. Takács Imre. I. Pannonhalma, 1996. 341–355.
Csánki Dezső: Magyarországi benczések egy bibliographiai becsű inventariuma 1508-ból. Magyar Könyvszemle 6 (1881) 289–299.
Csapodi Csaba: A középkori könyvtári katalógusok eszmetörténeti tükröződése. In: Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Székely György. Akadémiai Kiadó, Bp., 1984. 55–69. (Memoria saeculorum Hungariae 4.)
Csapodi Csaba: A legrégibb magyar könyvtár belső rendje. (Pannonhalma a XI. században). Magyar Könyvszemle 73 (1957) 14–24.
Kapitánffy István: Cerbanus és Maximus-fordítása. In: Mons Sacer 996–1996. Szerk. Takács Imre. I. Pannonhalma, 1996. 357–368.
Lovass Gyula: Egy középkori francia kolostor könyvei Magyarországon. Egyetemes Philológiai Közlöny 62 (1938) 224–226.
Mezey László: A Pray-kódex keletkezésének problémái. Magyar Könyvszemle 87 (1971) 1–24.
A pannonhalmi apátság javainak összeírása. In: Könyv és könyvtár 63–68.
A pécsváradi apátság javainak összeírása. In: Könyv és könyvtár 68–70.
Veszprémy László: A pannonhalmi bencés apátság könyvei a 11. század végi összeírás alapján. In: Mons Sacer 996–1996. Szerk. Takács Imre. I. Pannonhalma, 1996. 327–332.
Wehli Tünde: Az Admonti Biblia. Akadémiai Kiadó, Bp., 1977. (Művészettörténeti Füzetek 11.)
 
A kolduló rendek hazai megjelenése és gyors térhódítása
Harsányi András: A domonkosrend Magyarországon a reformáció előtt. Debrecen, 1938.
Humbertus de Romanis instrukciója. In: Könyv és könyvtár 79–82.
Karácsonyi János: Szent Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig. I–II. Bp., 1922–1924.
Madas Edit: A XIII–XIV. századi magyarországi ferences prédikáció forrásvidéke. Irodalomtörténeti Közlemények 97 (1993) 1–15.
Mezey, László: Italica Studia. Il roulo dell’Italia nell’insegnamento ungherese tardomedioevale. Gli Agostiniani. In: Roma e l’Italia nel contesto della storia delle universitŕ ungheresi. Roma, 1985. 39–52. (Studi e fonti della storia dell’Universitŕ di Roma 5.)
Vizkelety András: A Domonkos rend tudományközvetítő szerepe Magyaroszágon a 13–14. században. In: Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon. I. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság–Scriptum Kft., Bp.–Szeged, 1993. 473–479.
 
Az első anyanyelvű olvasmányok
Mezey László: Irodalmi anyanyelvűségünk kezdetei az Árpád-kor végén. A középkori laikus nőmozgalom, az Ó-magyar Mária siralom és a Margit legenda eredetkérdése. Akadémiai Kiadó, Bp., 1955.
 
Magyar diákok külföldi egyetemjárása: Párizs és Bologna hatása
Gábriel Asztrik: Magyar diákok és tanárok a középkori Párizsban. Egyetemes Philológiai Közlöny 62 (1938) 182–207.
Körmendy Kinga: A 14–15. századi bolognai egyetem könyvkultúrájának egy magyar vonatkozású kódexe. Magyar Könyvszemle 110 (1994) 1–15.
Veress Endre: Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyakönyve és iratai 1221–1864. Bp., 1941.
 
A felső papság jogi műveltsége
Ivánka Endre: László mester esztergomi prépost könyvtára 1277-ben. Theológia 4 (1937) 216–226.
 
Káptalani könyvtárak, a kanonokok könyves műveltsége, káptalani iskolák
Békefi Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon. Bp., 1910.
Holl Béla: Egy ismeretlen középkori iskoláskönyv és magyar verses nyelvemlék 1433-ból. Magyar Könyvszemle 100 (1984) 3-23.
 
Az esztergomi káptalan
Körmendy Kinga: Az esztergomi Collegium Christi és könyvtára a XIV–XV. században. Magyar Könyvszemle 99 (1983) 10–20.
Körmendy Kinga: Az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár, a ferences rendház és a Babits Mihály Városi Könyvtár állományának történeti áttekintése. Magyar Könyvszemle 107 (1991) 20–39.
Körmendy Kinga: Literátusok, magiszterek, doktorok az esztergomi káptalanban. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Fügedi Erik. Gondolat Kiadó, Bp., 1986. 176–202.
Madas Edit: Esztergomi iskoláskönyv a XV. század első negyedéből. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Fügedi Erik. Gondolat Kiadó, Bp., 1986. 159–175.
Mészáros István: Az esztergomi középkori Collegium Christi. Századok 118 (1984) 342–360.
Mészáros István: Középkori hazai iskoláskönyvek. Magyar Könyvszemle 102 (1986) 113–133.
Visitatio Capituli E. M. Strigoniensis Anno 1397. Közli Kollányi Ferenc. Történelmi Tár 1901. 71–106., 239–272.
 
A veszprémi káptalan
Fejérpataky László: A veszprémi káptalan könyvtára a XV. sz. első felében. Magyar Könyvszemle 10 (1885) 137–151.
Mezey László: A veszprémi káptalan könyvjegyzéke. In: Könyv és könyvtár 82–92.
Solymosi László: Könyvhasználat a középkor végén. In: Tanulmányok a középkori magyarországi könyvkultúráról. Szerk. Szelestei N. László. Országos Széchényi Könyvtár, Bp., 1989. 77–119.
 
A pozsonyi káptalan
Ipolyi Arnold: A pozsonyi káptalan XIV. századbeli könyvtára. Új Magyar Múzeum 1856. 161–191.
Knauz Nándor: A pozsonyi káptalannak kéziratai. Strigonii, 1870.
 
A zágrábi káptalan
Fejérpataki László: A zágrábi káptalani könyvtár XV. századi könyvlajstroma. Magyar Könyvszemle 5 (1880) 363–368.
Kniewald, Dragutin: Najstariji inventari zagrabac˙ke katedrale. Starine 43 (1950) 49–81.
Tkalc˙ic´, C˙lan Ivan: Dva inventara prvostolne crkve zagrabac˙ke iz XIV. i XV. vieka. Starine 13 (1881) 119–149.
 
Az Anjou királyok reprezentatív kódexei és Zsigmond király szerény könyvtára
Csapodi Csaba: A magyar könyvkultúra Zsigmond korában. Magyar Könyvszemle 111 (1995) 1–14.
Képes Krónika. Hasonmás kiadás bevezetéssel és fordítással. Helikon Kiadó, Bp., 1987.
Magyar Anjou Legendárium. Hasonmás kiadás. Bev. Levárdy Ferenc. Helikon Kiadó, Bp., 1975.
Művészet I. Lajos király korában 1342–1382. Kiállítási katalógus. MTA Művészettörténeti Kutató Csoport, Bp., 1982.
 
A középkori könyvkultúra virágkora
Csapodi Csaba: Az ősnyomtatványok tartalma. Magyar Könyvszemle 112 (1996) 283–291.
Klaniczay Tibor: Egyetem és politika a magyar középkorban. In: Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Székely György. Akadémiai Kiadó, Bp., 1984. 35–44. (Memoria saeculorum Hungariae 4.)
Pukánszky, Béla von: Geschichte des deutschen Schrifttums in Ungarn. Münster in Westfalen. 1931. Mittelalter 1–123.
Ritoókné Szalay Ágnes: Eleink szórakoztató olvasmányairól. Irodalomtörténeti Közlemények 84 (1980) 650-655.
Székely György: A pécsi és óbudai egyetem alapítása a közép-európai egyetemlétesítések összefüggéseiben. A Janus Pannonius Múzeum 1967. évi Évkönyve. Pécs, 1968. 155–174.
Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban. Bukarest, 1979.
 
Plébániai könyvtárak és iskolák, a lelkészkedő papság könyvei
Ábel Jenő: A bártfai Sz. Egyed templomának története. Bp., 1885.
Ivánka Endre: Két magyarországi plébániai könyvtár a XV. században. Századok 72 (1938) 137–166, 320–344.
Mészáros István: A Szalkai-kódex és a XV. század végi sárospataki iskola. Akadémiai Kiadó, Bp., 1972.
Selecká Mârza, Eva: A lőcsei középkori könyvtár. Scriptum Kft., Szeged, 1997. (Olvasmánytörténeti Dolgozatok VII.)
 
Késő középkori kolostori könyvkultúra
 
Bencések
Érszegi Géza: Hétköznapok a középkorvégi magyarországi bencés monostorokban. In: Mons Sacer 996–1996. Szerk. Takács Imre. I. Pannonhalma, 1996. 561–570.
Tagányi Károly: A kolozsmonostori konvent könyvtára 1427-ben. Magyar Könyvszemle 14 (1889) 88–91.
 
Kartauziak
Dedek Crescens Lajos: A karthausiak Magyarországban. Bp., 1889.
Fodor Adrienne: Die Bibliothek der Karthause Lechnitz in der Zips vor 1500. (Geschichte und Buchbestandsrekonstruktion). In: Armarium. Hrsg. v. Piroska Dercsényi-Szemző und László Mezey. Akadémiai Kiadó, Bp., 1976. 49–70.
Koroknay Éva: A lövöldi karthauzi kolostor kötéseiről. Annales Strigonienses. Esztergom Évlapjai. Az Esztergomi Múzeumok Évkönyve I. Bp., 1960. 25–34.
 
Pálosok
Documenta Artis Paulinorum. Gyűjtötte Gyéressy Béla. I–III. Bp., 1975. (Az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának Forráskiadványai X, XIII, XIV.)
Gyöngyösi Gergely: Arcok a magyar középkorból. Bev. V. Kovács Sándor. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1983.
Kisbán Emil: A magyar pálosrend története. Bp., 1940.
 
A magyar nyelvű kódexirodalom felvirágzása 1470 és 1526 között
 
Kiadások:
Codices Hungarici. Szabó Dénes 1942-ben hasonmás kiadásokkal indította el a sorozatot, 1960-tól az Akadémiai Kiadó folytatta betűhív átiratot és a latin megfelelőt is közölve, 1988-ig, I–IX.
Középkori leveleink (1541-ig). Szerk. Hegedűs Attila és Papp Lajos. Tankönyvkiadó, Bp., 1991. (Régi magyar levéltár 1.)
Nyelvemléktár. Kiad. Volf. György. I–XV. Bp. 1874–1908.
Régi magyar kódexek. Hasonmás és betűhív átirat. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Bp., 1985-től 1997-ig, 1–20.
 
Egyéb:
Haader Lea: Elena priorissza levele. Magyar Nyelv 91 (1995) 420–431.
Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig. Magyar Szemle Társaság, Bp., 1931. (Az Akadémiai Kiadó reprint sorozata. Bp., 1988.)
Molnár József–Simon Györgyi: Magyar nyelvemlékek. Tankönyvkiadó, Bp., 19803.
Tarnai Andor: “A magyar nyelvet írni kezdik”. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Bp., 1984.
 
Vitéz János
Csapodiné Gárdonyi Klára: Die Bibliothek des Johannes Vitéz. Bp., 1984.
 
Janus Pannonius
Csapodi Csaba: Janus Pannonius könyvei és pécsi könyvtára. In: Janus Pannonius tanulmányok. Szerk. Kardos Tibos és V. Kovács Sándor. Akadémiai Kiadó, Bp., 1975. 189–208. (Memoria saeculorum Hungariae 2.)
 
A Bibliotheca Corviniana
Balogh Jolán: Mátyás király és a művészet. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1985. 35–55.
Bibliotheca Corviniana 1490–1990. OSZK Kiállítási katalógus. Országos Széchényi Könyvtár, Bp., 1990.
Csapodi Csaba–Csapodiné Gárdonyi Klára: Bibliotheca Corviniana. 4. kiadás. Helikon Kiadó, Bp., 1990.
Csapodi Csaba: The Corvinian Library. History and Stock. Akadémiai Kiadó, Bp., 1973.
Csapodi Csaba: Újabban ismeretessé vált hiteles és ál-korvinák. Magyar Könyvszemle 102 (1986) 295–301.
 
Humanista főpapi könyvtárak
Csapodi Csaba: Bakócz Tamás, a humanista. Irodalomtörténeti Közlemények 87 (1983) 59–66.
Csapodi Csaba: Filipec (Pruisz) János… könyvei. Magyar Könyvszemle 83 (1967) 243–249.
Estei Hippolit könyvjegyzékei. Magyar Könyvszemle 3 (1878) 144–153.
V. Kovács Sándor: Garázda Péter. Irodalomtörténeti Közlemények 61 (1957) 48–62.
Soltész Zoltánné: Garázda Péter, Nagylucsei Orbán és Szatmári György ismeretlen könyvei. Művészettörténeti Értesítő 7 (1958) 120–124.